Film

A Florida, a paradicsom, a Törvénytől sújtva, a Halott ember, a Szellemkutya, a Kávé és cigaretta, a Hervadó virágok rendezőjének tizedik filmje, Az irányítás határai megjelenésünk napján kerül a magyarországi mozikba. Az 56 éves rendezővel a San Sebastián-i Filmfesztiválon beszélgettünk.

Az Ottawában élő professzor Shifting Voices. Feminist Thought and Women's Writing in Fin-de-Siécle Austria and Hungary (Változó nézetek. Feminista eszmék és női írás a századvég Ausztriájában és Magyarországán) című könyve a közelmúltban jelent meg a McGill Kiadónál. A szerzővel ennek apropóján telefonon készítettünk interjút.

Hogy ki is a mondott Schrevek? Kora egyik legnagyobb színésze, Rudolf Hrusínsky. Már öreg volt és beteg, amikor eljátszotta Kamondi Zoltán Halálutak és angyalok című (első nagyjáték)filmjének egyik főszerepét. Olyannak tűnt, mint aki azt sem tudja, hol van - csak épp át kell adnia a csomagot, s már megy is. Nem Prágába, valahova, egészen máshová - hacsak nem Olsanyba. Furcsa egy mozi volt, húsz év távolából azt is kimondhatjuk, Kamondi pályáján sem lett folytatása - egész eddig.

Első nagyjátékfilmje, az 1 a legjobb operatőrnek, vágónak, producernek és látványtervezőnek járó díjat hozta el az idei szemléről - s egy hete megy a mozikban.

Houstonban született, 39 éves, és alig beszél magyarul, ám lélekben magyarnak vallja magát. Ezért is forgatta első nagyjátékfilmjét az angol-svájci-magyar koprodukcióban készült Szobafogságot Erzsébettelken. Az idegen ház szekrényében bujkáló fiúról szóló újságcikk ihlette film megjelenésünk napján kerül a mozikba.

1986-ban az akkor tizenkilenc éves cseh művész néhány barátjával manifesztumban közölte a nagyvilággal: tervei között szerepel, hogy gazdag és híres lesz. A csoport pár év múlva feloszlott, Cerny viszont mára elérte célját. Az Európai Tanács brüsszeli épületében kiállított műve miatt - melyben a tagállamokkal kapcsolatos sztereotípiákat figurázta ki - megjegyezte a nevét például a bolgár kormány: tiltakozásuk nyomán a guggolós vécéként ábrázolt ország képét le kellett takarni. A huszonhat fiktív, különböző nemzetiségű művész nevében elkészített mű, az Entropa modellje pár napig a budapesti Epreskertben volt látható. A "Bohémia lázadójának" nevezett művész a megnyitóra saját kisrepülőgépével érkezett.

Az információs technológia fejlődése, a globális nyilvánosság hatalma átalakítja az elnyomó rendszerek elleni küzdelem módszereit. A burmai "gerillák" gépfegyverek helyett digitális kamerákkal harcolnak a katonai diktatúra ellen, amelynek összeomlásában utoljára a nagy 1988-as tüntetések idején lehetett reménykedni - aztán a fegyveres erők lemészároltak háromezer tüntetőt, és minden maradt a régiben.

Borzalmas következmények az egyik, nyugtalanító sejtések a másik oldalon. Az időutazás olyannyira vágyott, tarkabarkának remélt kalandja a vonatkozó filmek szerint távolról sem derűs vállalkozás.

Sean McAllistert Japánba küldte a BBC, hogy csináljon egy filmet Tokióról. Aztán találkozott Naokival, az 56 éves hajléktalannal és ifjú barátnőjével, az alkoholtól puffadt arcú Yoshie-val. Az ő vergődésüket, nyomorúságukat izgalmasabbnak találta, így rájuk állt egy olcsó kézikamerával. Dobog a didaxis patája, a naiv brit rácsodálkozik a japán kapitalizmusra: a világ második leggazdagabb országában is élnek szegények. Persze nem úgy, mint a napi egy dollárból élő afrikaiak.

Sanya és Veréb egy kőmorzsoló üzem sarkában húzza meg magát, egy rozoga bádogkunyhóban. Kivert kutyák közt rugdosnak egy vacak labdát, cigiznek, mocskos lábosokban főzőcskéznek, néha befűtenek a vacak kazánba. Este leittasodnak, artikulálatlan hangon veszekszenek, majd elsírják magukat. Időnként feltűnik egy bőrkabátos alak, parancsokat és munkát osztogat, amit vagy elvégeznek, vagy nem. Fizetést úgysem kapnak érte.

A kaliforniai sivatagban járunk, szilvakék hajnal borul a mélyföldi telepre. Rozsdás-poros lakókocsik ajtajában különös alakok bukkannak elő. Ötvenes, poszthippiforma figurák: Larry, a Vietnamot megjárt egykori katona, aki most Cindy néven hajszobrászkodik, az akupunktúrás tűivel közlekedő Lili, a legyek tökéletességét hosszan indázó mondatokkal dicsérő Mike, az Istent megölni szándékozó 'rült Wayne - és a többiek. Mintha a Zabriskie Point harminc évvel később játszódó folytatását látnánk, amit a Coen testvérek írtak és rendeztek - első benyomásaink azonban merőben tévesek. Az áram- és vízellátástól elvágott egykori flottatámaszponton ugyanis nem a létezés szakadtságukban is szabad művészei pergetik mindennapjaikat, hanem azok, akiket megrágtak és kiköptek magukból emésztési zavarokkal küszködő közösségeik. Akiket elfelejtett az élet, de akiket szerencsétlenségükre éles emlékezettel vert meg a sors. Akik kívül rekedtek időn és téren, de azt tapasztalják, hogy érezni, gondolkodni, közeledni és távolodni ebben az ellenőrzés nélkül hagyott univerzumban is ugyanúgy muszáj.

Nehézkesen indul a film, ahogyan a káros szenvedélyekből a kigyógyulást sem egyszerű elkezdeni. Fiatal emberek beszélgetnek egymással különböző szituációkban, hol keresetten lazának és jófejkedőnek tűnő stílben, miként egy felvételi procedúra során vagy szűk körű történelemórán ("Ki a harmadik főbige?" - kérdez rá Pallasz Athénéra a tanár), hol brutális nyíltsággal, amikor egy visszaeső anyagozó viselkedését minősítik sunyinak a társai és a csoportvezető.

A színhely Lódz, a második legnépesebb lengyel város, amelynek szorgos temetkezési vállalkozói elvadult harcot folytatnak egymással a parcellapiac újrafelosztásáért - és az állami temetkezési segélyek lenyúlásáért. A sztori felgöngyölítése egy varsói újságírónő érdeme: Monika Sieradzka az amúgy nemzetközi gárda által elkészített film (a két rendező: Richard Solarz és Fredrik von Krusenstjerna) narrátora és egyben riportere. A kibontakozó sztori egyszerre gusztustalan, groteszk és a maga valószínűtlenségében is hihető: a zömmel személyükben is a "túloldalról" érkezett temetkezési vállalkozók gyakorlatilag fejpénzt fizetnek a mentősöknek, ha a kórház helyett közvetlenül a ravatalozóba szállítják a friss tetemeket. Mivel az ilyen fuvarok igencsak nyereségesek, s egyre erősödik a kereslet a halottak iránt, a mentősök és néhány orvos minden mocskos trükköt bevet azért, hogy a holtak száma gyarapodjék:

Amíg létezik kirekesztettség, amíg léteznek előítéletek, márpedig ez is, az is egyre inkább létezik, időszerűek és fontosak maradnak még a kevéssé átütő cigány tárgyú dokumentumfilmek is. És miután a nyomort, a kilátástalanságot már számtalanszor bemutatták az évek során, talán többet használnak azok a filmek, amelyek nem felháborítani, elborzasztani akarnak (joggal sugallva, hogy ha nem is idejében, hiszen már késő, de lépni kell), csak megmutatják roma családok hétköznapjait, amelyek ugyanúgy, legfeljebb másfajta külsőségek között zajlanak, mint a többségé: születés, halál, öröm, bánat, munka, szórakozás. Fontosak, mert megértést, rokonszenvet ébresztenek, legyűrik az idegenkedést - már amennyiben eljutnak egyáltalán olyan közegbe, ahol a rasszizmus tenyészik, aminek persze nullához közelít az esélye.