Magyar Narancs: Pályája túlnyomó részében erős akaraterejű, öntudatos nőket, intellektuális típusokat formált meg.
Sigourney Weaver: Szerintem a nők igenis erősek. Csak az emberek agyában él olyan tévképzet, miszerint aki erős, az nem lehet esendő. Ebben nem hiszek, mindannyiónkban megvan mindkettő. Még Ripleyt is sebezhetőnek éreztem! Talán azért nem látjuk ilyennek, mert nincs sok ideje ellazulni. Annál több megijedni.
MN: Maga könnyen megrémül?
SW: Igen. Ijedős vagyok. Bárcsak ne lennék! Biztos egy gén az oka. Múltkor ültem a taxiban. Tudja, a New York-i taxikat mindenféle nemzetiségű emberek vezetik. És némelyikük olyan hevesen magyaráz meg gesztikulál, hogy csak az egyik kezét tartja a kormányon. De közben megy ám, teljes sebességgel a csúcsforgalomban. Engem meg esz a fene a hátsó ülésen, hogy a francba fogom ezt túlélni, és azzal csillapítgatom magam: "Nyugi, akkor lenne nagy baj, ha a másik kezét is levenné a kormányról." Ezen a ponton persze elröhögöm magam. És vége az aggodalomnak.
MN: Azt hogy bírta, amikor a Tökéletes másolatban felakasztották a vécében?
SW: Berezeltem. Az egész filmtől! A vágás során még rémisztőbbé tették. A végeredmény nagyon jó lett, de nem tartozik azon filmek közé, amiket sűrűn nézek.
MN: Szívósnak tartja magát?
SW: Az egyszer biztos, hogy bármi kell egy szerephez, megteszem. Játszottam én már mindent, még egy sokszorosan hasadt tudatú skizofrént is, nagyon mulatságos meló volt. A forgatókönyv olvasásakor a sztorira rezonálok. És a rendező személyére. Nem vagyok az a fajta, aki szerepálmokat dédelget. Mindössze jó történetekben akarok lenni. Megtalálásukban pedig a zsigereimre hagyatkozom. De ha úgy alakulna, hogy választanom kell, a film helyett a színház jönne. És inkább az Off-Broadwayre mennék. A kis színházakat szeretem. Ott élőbb a kapcsolat a közönséggel, és sokkal több mindent ki lehet próbálni. Új darabokat, szerzőket, rendezőket. Pályám során több lehetőséget kaptam a színházban, mint moziban. Mert ha filmen komoly szerepeket játszol, ezeket küldik neked. Sok időbe telt, mire ki tudtam bújni ebből a skatulyából.
MN: Két indie filmje, a Hósüti és a Családom titkai a halál, az elengedés témájával foglalkozik. Ez lenne a korszellem?
SW: Nem kerestem, ezek találtak meg. Nincs kontrollom efölött. Mindig meglep, hogy az emberek feltételezik: milyen nagy befolyással lehetünk a karrierünk alakulására. Az igazság az, hogy abból kell kihoznunk a legjobbat, amit felkínálnak nekünk. Hollywood nem annyira szexista, mint amennyire az életkor csapdájában él. Teljesen figyelmen kívül hagyják a baby boomer generációt, az ötveneseket, holott sokan vagyunk. Ez egy hatalmas közönség, és olyan filmekre lenne szüksége, amiket át tudna érezni. Előbb-utóbb csak rájönnek a producerek is.
MN: Három évtizedes filmes pályafutással a háta mögött érik még újdonságok színészként?
SW: A Hósütiben például rá kellett jönnöm, hogy úgy is lehet együtt játszani egy partnerrel, hogy nem nézek a szemébe. Már az elején megmondtam neki: a pillantásomra ne számítson. Hiszen az autista nő szerepe így kívánta. De szemkontaktus nélkül is lehet érezni a másikat! Azt hisszük, mennyire a szemünkre vagyunk utalva, holott a többi érzékeinken keresztül is sok minden átjön. Ehhez azért kellett Alan Rickman is.
MN: Nem érzi úgy, hogy egyre silányabbak a női főszerepek?
SW: Nincs elég női film ahhoz, hogy bármilyen tendenciát látni lehessen belőlük. Rejtély számomra, miért alakult így. Annak tudom be, hogy nehéz összehozni egy valóban jó sztorit. Sok fiatal színésznő igyekszik érdekes szerepeket kihalászni magának, de ők is kötelezően végignyüszítik a kaszabolós horrorfilmeket. Értem én, valahol csak el kell kezdeni! Vélhetően a férfiaknak is éppoly nehéz jó szerepet találniuk, mint nekünk. Ez különösen igaz a nagy költségvetésű műfaji filmekben. Az is belejátszik, hogy Amerika egy nagyon fura macsó korszakát éli most. Nem véletlen, hogy az elnök hallani sem akar a Brokeback Mountainről, nemhogy megnézni! De egyszer úgyis megnézi.
MN: Mi most A hírhedtben láthatjuk. Mi szükség még egy Truman Capote-filmre?
SW: Meg kell vallanom, a film forgatása alatt és az elkészülte után még jó ideig nem láttam Philip Seymour Hoffman alakítását. De bízvást állíthatom, a mi Capotenk, Toby Jones bámulatosan jó. És irtó vicces. Ez a film egyáltalán nem könnyed hangvételű, de betekintést enged, miért működött Truman híres charme-ja, miközben nem feledkezik meg az opportunizmusáról sem. Érdekes módon az író életének ugyanazt a periódusát taglalja, mint a másik Capote-film: a Hidegvérrel írását. Szerintem nagyon akkurátus film a miénk, arról, emberileg mibe kerül írónak lenni. És Amerikáról is helytálló képet nyújt. A téma elég fontos ahhoz, hogy két filmet is elbírjon.
MN: Annyi hollywoodi munka után még mindig New Yorkban él. Sosem akart elköltözni?
SW: New Yorkban születtem. Lakásban élni, ez az egyetlen életmód, amit ismerek. Egy ideig gondolkodtunk azon, hogy vidékre költözünk, de Los Angeles soha fel sem merült. Szeptember 11. után viszont nem akarunk megválni ettől a várostól. Ott akarok maradni, átkarolni az épületeket és a saját testemmel védeni őket. Remek város, ahol remek emberek kerülnek az utadba.
MN: Állítólag metróval utazik. Ez komoly?
SW: Igen. Csak akkor nehéz, ha felismernek, és nem lehet eliszkolni. Télen könnyebb, eltakarnak a cuccok. A nyár már húzós. Persze attól is függ, milyen a szituáció. Amikor a zsúfolt reptereken utánam fordulnak az emberek, sokan azt sem tudják, ki vagyok. Csak azt, hogy ez valaki.
MN: Melyik filmjét emlegetik, ha leszólítják?
SW: Mindenfélét. De sokszor jön elő Ripley. Ezt még Ridley Scott is csodálja. Mondta nekem, hogy az interjúkban állandóan erről kérdezik. "Hé, ácsi! De hisz annak lassan majdnem harminc éve!" Mégis mindenütt visszaköszön.
MN: Eljátszaná újra Ripleyt?
SW: Az Alien vs. Predator 2.-ben biztos nem! Nem tudom, mit lehetne még csinálni vele. Mert neki kampec. Alaposan kinyiffantottuk. Igaz, egy sci-fiben mindig van új lehetőség, a cselekményt átteszik egy másik bolygóra vagy a jövőbe. Nem lenne rossz móka, mert amilyen ramaty állapotban van ma a világ, igazi felüdülést jelentene a közönségnek elmenekülni jó messzire. Végre nem magunkért, hanem egy másik bolygóért izgulnánk.
MN: Ön volt az első fősodorbeli női akcióhős. Sokan feminista ikonnak tartják e szerepet. A Mátrix meg az Underworld amazonjai mind az ön köpönyegéből léptek ki.
SW: ÜhümÉ Az Alien minden bizonnyal könnyebbé tette az ilyen hősnők szerepeltetését. De ez nem az én érdemem, hanem a producereké és a rendezőé, akik fogták ezt a férfinak való szerepet, és ráosztották egy nőre. Ez volt az alapötlet. A nézők szerintem azért tudtak azonosulni Ripleyvel, mert érezték benne, hogy átlagos személy. Nagyon egyenes, megbízható figura. Furcsa módon nagy mázlim volt, mert eszünk ágában sem volt szexi hősnőt kreálni, mint ahogy azt mostanság teszik. A mai színésznőknek gyönyörűen kell kinézniük az összes ugrándozás meg harc közepette. Nem irigylem őket!
MN: De hát kegyed is jó formában van!
SW: Genetikailag jók az esélyeim, mert a szüleim sokáig és jól bírták a gyűrődést. De én sem lustálkodom: nyomom a Pilatest, egy kis aerobikot, és sokat sétálok a városban. No és jó fodrászokkal meg sminkesekkel dolgozom.
