A Glee klub az amerikai középiskolák egyik bevett hobbitevékenysége, mindközönségesen az énekkart jelenti némi táncos beütéssel, amely - a mellékelt ábra szerint - nemcsak a tehetséggondozás melegágya, de rendkívül alkalmas hely a nyiladozó tudatú, tiszta arcú fiatalok molesztálására is. Egy kis baráti taperolás, és a rózsaszínben játszó musicaloktató már repül is, helyére pedig a snájdig spanyoltanár kéredzkedik, majd õ megmutatja, hogy a Glee nem a vesztesek szemétdombja. Ha azt mondjuk, hogy ebben a tévésorozatban énekelnek és táncolnak az aranyozott torkú, hovatovább géppuskalábbal született fiatalok, pont olyan mélyre ássuk el magunkat, mint amilyen mélyre maguk a Glee klub lúzerségre kódolt tagjai is. Aki nem tagja a focicsapatnak, vagy a cheerleader-osztagnak, az legfeljebb okos lehet, szép aligha, de mit ér az ész és a jellembeli extrák, ha a delikvens már a nulladik óra elõtt porig van alázva. Középiskolai musical - ha a Glee csak ennyit tudna, nyilván bérelt helye lenne a Disney-féle High School Musicalek kivénhedt táborában. De tud mást is: a Kés/Alatt-tal már bizonyító Ryan Murphy azzal üti meg a fõnyereményt, hogy betereli az összes létezõ high school- klisét egy jó akusztikájú osztályterembe, s hol megénekelteti-megtáncoltatja õket, körülbelül a ma létezõ legprofibb Broadway-színvonalon, hol pedig olyan szellemes otrombaságokat ad a szájukba, ami a kisgyermekes és a lányos házaknál is teljességgel összeférhetetlen a zenés mûfajjal. Ezt a csalafintaságot ráadásul úgy viszi véghez, hogy mindkét tábor, a kõmusicalesek és a kliséellenes tevékenységet vizsgáló bizottság tagjai is elégedetten dõlhetnek hátra; nincs harag, veletek nevetünk, nem rajtatok. Más kérdés, hogy mikortól kezd csak a lemezeladásokról szólni e csodás mûfaji barátság.
RTL Klub, szombat, 17.30
***
