Film

Tojások a Valhallában

Ridley Scott: Alien: Covenant

Film

Az Alien-filmekkel voltaképpen az a gond, hogy már a cím ismeretében is tudja az ember, mire számítson: űrhajó halad az univerzum sötét mélyén, eredeti céljától eltérítve megállíthatatlanul a végzete felé, ahol ismerős rettenet várja. A szörny-ember találkozó kikerülhetetlen, egyben kötelező, ha elmaradna, a közönség visszakérné a pénzét (jellemző, hogy az előzményfilmet, a Prometheust azért pfujolták sokan, mert csak hellyel-közzel mutatkozik benne az archetipikus, vérét tekintve igen alacsony pH-jú rém).

Fanyaloghatunk persze: már megint szörnytojások, arcba ugró embriók, mellkasból kitörő újszülött rémek, sikoltozás, lövöldözés, kín, harag, rémület – semmi újdonság. Akkor kinek kell ez? A széria rajongóinak biztosan, ők megnézték az összes eddigi filmet is, ezt majd melléjük rakják, hasonlítgatják, és nem is fognak csalódni. Elvégre nem hiányolhatják sem a történet (bizonyos elemeiben azért kiszámítható) csavarjait, sem az atmoszférát, a gondosan kialakított tereket, mint ahogy a minden eddiginél ellentmondásosabb figurákat és a megátalkodott hentelést (miszerint gore-faktort) sem. A hideg halott bolygó rettenete és az űrjárművek klausztrofóbiája is rendben volna, miként a kötelező nagy ötlet is a végén (ha egyszer elmaradna, az lenne ám a dobás!). Persze tanulságok is akadnak bőven, amelyek minden slasherrajongónak ismerősek lehetnek (szerencsére hőseink egy ilyen filmet sem láttak): ne térj le pihenni a főcsapásról, ne legyél túl kíváncsi, és főleg, amíg szörny van az ingatlanban, ne zuhanyozz, pláne ne édes kettesben!

Az Alienhez hasonló, franchise típusú filmtermékek esetében persze rendre ott munkál a kérdés: mi értelme volt pont most, pont ezt megcsinálni? Nos, Ridley Scott, a mítosz teremtője négy éve a Prometheusszal újraírta és elölről kezdte az egész mitológiát, máshová tette a hangsúlyokat, s kezdődhetett a teremtés/pusztítás dichotómiájára épülő démiurgoszfilmek sora. Ne felejtsük, a klasszikus Alien-mozik (A nyolcadik utas…-tól kezdve) az ikonikus hős, Ripley és a rém (rémek) he­roi­kus küzdelméről szóltak, ahol, bizonyos határok között, még a xenomorf űrparazita is kaphatott már-már emberi vonásokat. Az alapszéria epizódjaiban sorra felbukkan az Anya, a Fiú, a Testvér, emberi mérce szerint persze mindegyik igen rút formában. A Prometheusban még ott volt Shaw doktornő (Noomi Rapace), aki bizonyos vonásaiban legalább távolról emlékeztetett Ripley-re, de őt Scott (s ezzel sem árulunk el zsákbamacskát, hiszen pusztán a stáblista ismeretében kitalálható) gyorsan el is tette láb alól. Vele együtt az emberiségben mélyen csalódott Übermensch-kreátoraiból is csupán szánalmas porhüvelyek maradtak. Az új filmben a rémek szinte teljesen, s néha szó szerint arctalanok, főhőseink, mármint közülük a hús-vér emberek, sorra-rendre gyengének bizonyulnak, könnyen megölhető, megehető, és ami a legrosszabb, megvezethető balek valamennyi. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne dicsérhetnénk a közepesen kibontott figurákat elővezető színészeket, mindenekelőtt az epizód harcos amazonját alakító Katherine Waterstone-t vagy Billy Crudupot. S míg az emberi alakok száján-hátán-mellkasán robban kifelé a változatos formában beléjük költözött szörnyűség, a szintetikusok ülnek tort, közülük is az elvetemültebb, a még az előző filmből itt maradt David. A film egyértelműen a remek Michael Fassbender jutalomjátéka, aki egyszerre kétféle kiborgot kelthet életre. Sőt, az ördögi és angyali ikerandroidok még élet-halál harcba is bonyolódnak egymással (azt már végleg nem árulnánk el, hogy közülük ki nyeri a metafizikus rangadót). Mondhatjuk persze, hogy a filmes és irodalmi idézetekben amúgy is tobzódó Alien: Covenantban talán orrnehéz egy olyan figura, aki a történelem és a fikciós műfaj minden gonosz démiurgoszát egyesíti magában. De a náci orvosban és a teremtői ellen forduló robotban feloldott, Wagnerre tomboló, furulyázó, szörnyeket fejlesztő és idomító Doktor Moreau a maga kétértelmű mosolyával, csámpás járásával majdhogynem szerethető szerep – na ja, az ördög mindig sármos. Azt pedig leszögezhetjük: agya csak neki van az egész sztoriban! No persze, ő könnyen játszhatja az eszét, ha egyszer az övét a rettenet sem veszi el, hiszen teste – szemben az emberekkel – csöppet sem ennivaló.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Két csodabogár elrabol egy cégvezért, mert meggyőződésük, hogy földönkívüli. Jórgosz Lánthimosz egy 2003-as koreai filmet remake-elt, az ő hősei azonban különc bolondok helyett tőrőlmetszett incelek, akiket azért megérteni is megpróbál.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.