Film

Tojások a Valhallában

Ridley Scott: Alien: Covenant

Film

Az Alien-filmekkel voltaképpen az a gond, hogy már a cím ismeretében is tudja az ember, mire számítson: űrhajó halad az univerzum sötét mélyén, eredeti céljától eltérítve megállíthatatlanul a végzete felé, ahol ismerős rettenet várja. A szörny-ember találkozó kikerülhetetlen, egyben kötelező, ha elmaradna, a közönség visszakérné a pénzét (jellemző, hogy az előzményfilmet, a Prometheust azért pfujolták sokan, mert csak hellyel-közzel mutatkozik benne az archetipikus, vérét tekintve igen alacsony pH-jú rém).

Fanyaloghatunk persze: már megint szörnytojások, arcba ugró embriók, mellkasból kitörő újszülött rémek, sikoltozás, lövöldözés, kín, harag, rémület – semmi újdonság. Akkor kinek kell ez? A széria rajongóinak biztosan, ők megnézték az összes eddigi filmet is, ezt majd melléjük rakják, hasonlítgatják, és nem is fognak csalódni. Elvégre nem hiányolhatják sem a történet (bizonyos elemeiben azért kiszámítható) csavarjait, sem az atmoszférát, a gondosan kialakított tereket, mint ahogy a minden eddiginél ellentmondásosabb figurákat és a megátalkodott hentelést (miszerint gore-faktort) sem. A hideg halott bolygó rettenete és az űrjárművek klausztrofóbiája is rendben volna, miként a kötelező nagy ötlet is a végén (ha egyszer elmaradna, az lenne ám a dobás!). Persze tanulságok is akadnak bőven, amelyek minden slasherrajongónak ismerősek lehetnek (szerencsére hőseink egy ilyen filmet sem láttak): ne térj le pihenni a főcsapásról, ne legyél túl kíváncsi, és főleg, amíg szörny van az ingatlanban, ne zuhanyozz, pláne ne édes kettesben!

Az Alienhez hasonló, franchise típusú filmtermékek esetében persze rendre ott munkál a kérdés: mi értelme volt pont most, pont ezt megcsinálni? Nos, Ridley Scott, a mítosz teremtője négy éve a Prometheusszal újraírta és elölről kezdte az egész mitológiát, máshová tette a hangsúlyokat, s kezdődhetett a teremtés/pusztítás dichotómiájára épülő démiurgoszfilmek sora. Ne felejtsük, a klasszikus Alien-mozik (A nyolcadik utas…-tól kezdve) az ikonikus hős, Ripley és a rém (rémek) he­roi­kus küzdelméről szóltak, ahol, bizonyos határok között, még a xenomorf űrparazita is kaphatott már-már emberi vonásokat. Az alapszéria epizódjaiban sorra felbukkan az Anya, a Fiú, a Testvér, emberi mérce szerint persze mindegyik igen rút formában. A Prometheusban még ott volt Shaw doktornő (Noomi Rapace), aki bizonyos vonásaiban legalább távolról emlékeztetett Ripley-re, de őt Scott (s ezzel sem árulunk el zsákbamacskát, hiszen pusztán a stáblista ismeretében kitalálható) gyorsan el is tette láb alól. Vele együtt az emberiségben mélyen csalódott Übermensch-kreátoraiból is csupán szánalmas porhüvelyek maradtak. Az új filmben a rémek szinte teljesen, s néha szó szerint arctalanok, főhőseink, mármint közülük a hús-vér emberek, sorra-rendre gyengének bizonyulnak, könnyen megölhető, megehető, és ami a legrosszabb, megvezethető balek valamennyi. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne dicsérhetnénk a közepesen kibontott figurákat elővezető színészeket, mindenekelőtt az epizód harcos amazonját alakító Katherine Waterstone-t vagy Billy Crudupot. S míg az emberi alakok száján-hátán-mellkasán robban kifelé a változatos formában beléjük költözött szörnyűség, a szintetikusok ülnek tort, közülük is az elvetemültebb, a még az előző filmből itt maradt David. A film egyértelműen a remek Michael Fassbender jutalomjátéka, aki egyszerre kétféle kiborgot kelthet életre. Sőt, az ördögi és angyali ikerandroidok még élet-halál harcba is bonyolódnak egymással (azt már végleg nem árulnánk el, hogy közülük ki nyeri a metafizikus rangadót). Mondhatjuk persze, hogy a filmes és irodalmi idézetekben amúgy is tobzódó Alien: Covenantban talán orrnehéz egy olyan figura, aki a történelem és a fikciós műfaj minden gonosz démiurgoszát egyesíti magában. De a náci orvosban és a teremtői ellen forduló robotban feloldott, Wagnerre tomboló, furulyázó, szörnyeket fejlesztő és idomító Doktor Moreau a maga kétértelmű mosolyával, csámpás járásával majdhogynem szerethető szerep – na ja, az ördög mindig sármos. Azt pedig leszögezhetjük: agya csak neki van az egész sztoriban! No persze, ő könnyen játszhatja az eszét, ha egyszer az övét a rettenet sem veszi el, hiszen teste – szemben az emberekkel – csöppet sem ennivaló.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.

Törvény, tisztesség nélkül

Hazánk bölcsei nemrég elfogadták az internetes agresszió visszaszorításáról szóló 2024. évi LXXVIII. törvényt, amely 2025. január 1. óta hatályos. Nem a digitális gyűlöletbeszédet kriminalizálja a törvény, csak az erőszakos cselekményekre felszólító kommentek ellen lép fel.

Nem így tervezte

Szakszerűtlen kéményellenőrzés miatt tavaly januárban szén-monoxid-mérgezésben meghalt egy 77 éves nő Gyulán. Az ügyben halált okozó, foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt ítélték el és tiltották el foglalko­zásától az érintettet.

Amikor egy haldokló csak az emberségre számíthat – életvégi ellátás helyett marad a várakozás a sürgősségin

A gyógyító kezelésekre már nem reagált az idős szegedi beteg szervezete, így hazaadták, ám minden másnap a sürgősségire kellett vinni. Olykor kilenc órát feküdt a váróban emberek között, hasán a csövekkel és a papucsával. Palliatív ellátás sok helyen működik Magyar­országon – a szegedi egyetem intézményeiben még nem.