Film

Tojások a Valhallában

Ridley Scott: Alien: Covenant

Film

Az Alien-filmekkel voltaképpen az a gond, hogy már a cím ismeretében is tudja az ember, mire számítson: űrhajó halad az univerzum sötét mélyén, eredeti céljától eltérítve megállíthatatlanul a végzete felé, ahol ismerős rettenet várja. A szörny-ember találkozó kikerülhetetlen, egyben kötelező, ha elmaradna, a közönség visszakérné a pénzét (jellemző, hogy az előzményfilmet, a Prometheust azért pfujolták sokan, mert csak hellyel-közzel mutatkozik benne az archetipikus, vérét tekintve igen alacsony pH-jú rém).

Fanyaloghatunk persze: már megint szörnytojások, arcba ugró embriók, mellkasból kitörő újszülött rémek, sikoltozás, lövöldözés, kín, harag, rémület – semmi újdonság. Akkor kinek kell ez? A széria rajongóinak biztosan, ők megnézték az összes eddigi filmet is, ezt majd melléjük rakják, hasonlítgatják, és nem is fognak csalódni. Elvégre nem hiányolhatják sem a történet (bizonyos elemeiben azért kiszámítható) csavarjait, sem az atmoszférát, a gondosan kialakított tereket, mint ahogy a minden eddiginél ellentmondásosabb figurákat és a megátalkodott hentelést (miszerint gore-faktort) sem. A hideg halott bolygó rettenete és az űrjárművek klausztrofóbiája is rendben volna, miként a kötelező nagy ötlet is a végén (ha egyszer elmaradna, az lenne ám a dobás!). Persze tanulságok is akadnak bőven, amelyek minden slasherrajongónak ismerősek lehetnek (szerencsére hőseink egy ilyen filmet sem láttak): ne térj le pihenni a főcsapásról, ne legyél túl kíváncsi, és főleg, amíg szörny van az ingatlanban, ne zuhanyozz, pláne ne édes kettesben!

Az Alienhez hasonló, franchise típusú filmtermékek esetében persze rendre ott munkál a kérdés: mi értelme volt pont most, pont ezt megcsinálni? Nos, Ridley Scott, a mítosz teremtője négy éve a Prometheusszal újraírta és elölről kezdte az egész mitológiát, máshová tette a hangsúlyokat, s kezdődhetett a teremtés/pusztítás dichotómiájára épülő démiurgoszfilmek sora. Ne felejtsük, a klasszikus Alien-mozik (A nyolcadik utas…-tól kezdve) az ikonikus hős, Ripley és a rém (rémek) he­roi­kus küzdelméről szóltak, ahol, bizonyos határok között, még a xenomorf űrparazita is kaphatott már-már emberi vonásokat. Az alapszéria epizódjaiban sorra felbukkan az Anya, a Fiú, a Testvér, emberi mérce szerint persze mindegyik igen rút formában. A Prometheusban még ott volt Shaw doktornő (Noomi Rapace), aki bizonyos vonásaiban legalább távolról emlékeztetett Ripley-re, de őt Scott (s ezzel sem árulunk el zsákbamacskát, hiszen pusztán a stáblista ismeretében kitalálható) gyorsan el is tette láb alól. Vele együtt az emberiségben mélyen csalódott Übermensch-kreátoraiból is csupán szánalmas porhüvelyek maradtak. Az új filmben a rémek szinte teljesen, s néha szó szerint arctalanok, főhőseink, mármint közülük a hús-vér emberek, sorra-rendre gyengének bizonyulnak, könnyen megölhető, megehető, és ami a legrosszabb, megvezethető balek valamennyi. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne dicsérhetnénk a közepesen kibontott figurákat elővezető színészeket, mindenekelőtt az epizód harcos amazonját alakító Katherine Waterstone-t vagy Billy Crudupot. S míg az emberi alakok száján-hátán-mellkasán robban kifelé a változatos formában beléjük költözött szörnyűség, a szintetikusok ülnek tort, közülük is az elvetemültebb, a még az előző filmből itt maradt David. A film egyértelműen a remek Michael Fassbender jutalomjátéka, aki egyszerre kétféle kiborgot kelthet életre. Sőt, az ördögi és angyali ikerandroidok még élet-halál harcba is bonyolódnak egymással (azt már végleg nem árulnánk el, hogy közülük ki nyeri a metafizikus rangadót). Mondhatjuk persze, hogy a filmes és irodalmi idézetekben amúgy is tobzódó Alien: Covenantban talán orrnehéz egy olyan figura, aki a történelem és a fikciós műfaj minden gonosz démiurgoszát egyesíti magában. De a náci orvosban és a teremtői ellen forduló robotban feloldott, Wagnerre tomboló, furulyázó, szörnyeket fejlesztő és idomító Doktor Moreau a maga kétértelmű mosolyával, csámpás járásával majdhogynem szerethető szerep – na ja, az ördög mindig sármos. Azt pedig leszögezhetjük: agya csak neki van az egész sztoriban! No persze, ő könnyen játszhatja az eszét, ha egyszer az övét a rettenet sem veszi el, hiszen teste – szemben az emberekkel – csöppet sem ennivaló.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.