A Piszkos Fred, a kapitány nyitánya (Uram! A késemért jöttem! – Hol hagyta? – Valami matrózban.) könnyen átültethető az Arthur-mondakörre, elég csak a kést kardra, a matrózt kőre változtatni. Alighanem ez a felismerés vezette minden kerekasztalok felkent szakértőjét, Guy Ritchie-t is, amikor a rejtői mondakörből merítve egy matrózforma, kigyúrt stricit (Charlie Hunnam) tett meg Arthur-filmje főszereplőjéül. Nem túlzunk; mielőtt kihúzná a kardot a sokszor megénekelt kőből, Arthur dolgos kisemberként egy kuplerájt menedzsel Londinium szívében, és bizonyára még ma is lányokat futtatna, ha a forgatókönyvírók úgy döntenek, hogy egy igazán merész húzással semmit sem emelnek át az Arthur-sztorikból. Így sem sokat emeltek át, de mivel a kardot valaki a marketingen már beleírta az alcímbe, a plakáttervet pedig már nem lehetett visszahívni a nyomdából, el kell jönnie a köves jelenetnek meg néhány kő nélkülinek, amelyekre talán a kerekasztal lovagjai is ráismernének. A főgonosz Vortigern láttán azonban biztosan összevonnák, amit még össze tudnak, mert ha egy főállású trónbitorló motivációja annyi, hogy korán kopaszodik, és ez dühíti (ennyi hámozható ki Jude Law alakításából), az az olyan idegenszívű kerekasztal-megbecstelenítők malmára hajtja a vizet, mint Terry Gilliam és társai. Ritchie filmje aligha akart a Gyalog galopp remake-je lenni, sokkal inkább a rendező lassan 20 éves tikkjeinek artúrosított újracsomagolása, a végeredmény mégis olyan, mintha valaki a Gyalog galoppba igyekezne felemelő, drámai pillanatokat csempészni.
Az InterCom filmje
