Magyar Narancs: Párizsban született, de Lengyelországban érte a zsidóüldözés. Miért utasította viszsza Spielberg ajánlatát, amikor felkínálta a Schindler listáját?
Roman Polanski: Abban a szerencsében volt részem, hogy nyolcévesen el tudtam menekülni a krakkói gettóból, mielőtt mindenkit elszállítottak a koncentrációs táborokba. A Schindler listája pontosan a krakkói gettóról szólt, és a szereplők közül többet nagyon jól ismertem. Néhányan mindmáig a barátaim maradtak. Eszem ágában sem volt azokat az eseményeket filmre vinni, túl közel voltak hozzám. Tizenkét éves voltam, amikor véget ért a háború. Anyám Auschwitzban meghalt, apám visszatért Mauthausenból. Mielőtt belekezdtem volna, bejártam azt a területet, ahol a krakkói gettó volt. Minden egyes kő emlékek sorát hozta elő. Ha mindezt fikcióvá kellett volna változtatnom, elhomályosítanám azokat az emlékeket, amelyek bennem élnek.
MN: Miért választotta végül A zongoristát?
RP: Wladyslaw Szpilman könyve nagyon egyszerű stílusban íródott, bár rengeteg szörnyűség történik benne, tele van optimizmussal.
MN: Végül nagyon is személyes művet alkotott.
RP: A zongorista az emberi potenciál filmje, a talpon maradásról, az ép elme, a szolidaritás és a tisztesség megőrzéséről szól, akár a legszörnyűségesebb körülmények között is. Mindenhol azt vetették a szememre, hogy túl akadémikus a film. Hogy csak elmesélem a történetet, és kívül maradok az egészen. Úgy érzem, pontosan azt nem értették meg, amire nagyon büszke vagyok: sikerült mindent úgy megoldanunk, hogy egyszerűség áradjon a filmből.
MN: Személye mégsem forrott össze a zsidó identitással.
RP: A zsidó identitásnak nincs jelentősége azon túl, hogy gyerekként átéltem a holokausztot. Teljesen asszimilálódott családban éltem. A legtöbb ember, aki a gettóban velünk volt, egyáltalán nem élt olyan tradíciók jegyében, amiket manapság nekik tulajdonítanak. '68-ban az antiszemitizmus ismét felütötte a fejét Lengyelországban, ebből aztán sok mindent megértettem. Ekkor már Angliában és Franciaországban éltem, ahol találkoztam olyan barátaimmal, akiknek ezért kellett elhagyniuk Lengyelországot.
MN: Rangos filmfőiskola hallgatója volt Lódzban az ötvenes években. A kommunizmus legsötétebb éveit mennyire érezték a bőrükön a rendezőnövendékek?
RP: Öt évig jártam iskolába a sztálinizmus idején, a lengyeleknek ez volt a legnehezebb időszak. Mi, filmfőiskolások annyiban kivételezett helyzetben voltunk, hogy megnézhettük azokat a nyugati filmeket, amiket csak a forgalmazást engedélyező bizottság láthatott a minisztériumban.
MN: Az európai történelem borzalmai átszőtték élete első felét. Soha nem kacérkodott a gondolattal, hogy politikusi pályára lépjen?
RP: Főiskolás voltam, amikor először változott a politikai széljárás, az emberek elkezdték szabadabban kifejezni magukat, és széttépték a pártigazolványukat. Láttam, hogy azok, akiket kommunistának hittem, egy hét alatt lecserélték teljes hitrendszerüket. A nagy eufóriában mozgalmak formálódtak a fiatalság köreiben. Egy alkalommal belöktek a ringbe, ahol egyébként bokszmeccseket tartottak, hogy intézzek beszédet a tömeghez. Három nappal később megbíztak, hogy képviseljem a diákokat a Varsóba utazó küldöttség élén. Ott találtam magam a kommunista pártszékházban, és felismertem, hogy milyen könnyű politikai karriert csinálni - ezt nem viccből mondom. Abban a pillanatban elvesztettem minden politikai ambíciómat. Az első adandó alkalommal elutaztam külföldre, amikor megengedték, hogy meglátogassam a nővéremet Párizsban. Huszonhárom éves voltam. Eldöntöttem, hogy soha nem térek vissza. Azóta úgy élek, mint egy nomád.
MN: Képzőművészeti tanulmányokat is folytatott. Hasznát vette a filmek megtervezésében?
RP: Sokkal könnyebb felvázolni egy skiccet, mint megírni egy jelenetet. Az íráshoz nincs tehetségem, ez a filmkészítés legnehezebb fázisa számomra. A Rosemary gyermekénél szabályosan felrajzoltam a karaktereket, aszerint hozta elém a casting a jelölteket. Sok filmemhez storyboardokat rajzoltam, ezek megkönnyítették a kommunikációmat a stábbal. De egy idő után úgy éreztem, gátolnak a munkában. Mintha merev öltönyöket gyártanék a színészeknek, amiket majd magukra kell erőltetniük. Holott jobb, ha nem döntöm el előre, hova helyezem a kamerát, inkább a szereplők mozgásához igazítom. Azóta csak akkor használok ilyen rajzokat, ha valamilyen nagyobb akciójelenetet kell elmagyaráznom a stáb egészének.
MN: A "Swinging Sixties" Londonjában, ahol naphosszat bulizott a fiatalság, rémisztő filmet készített. Igaz, hogy az Iszonyat hősnője, Catherine Deneuve eredetileg három embert is eltett láb alól?
RP: Egy lengyel zeneszerző barátomnak mutattam meg először a filmet. Jó érzékkel rámutatott, hogy mi mindent kell kivágnom belőle ahhoz, hogy igazán ütős legyen. Az említett módosításokat az előtt hajtottam végre, hogy bárki más látta volna a filmet. Tehát rajta kívül senki sem ismerte azt a változatot!
MN: A drámaíró Ronald Harwood mesélte nekem, hogy a forgatásokon ön valósággal be van sózva, majd szétveti az energia.
RP: Fizikai értelemben sosem vagyok fáradt. Minél több dolgom akad a forgatáson, annál inkább erőm teljében érzem magam. Hiszek benne, hogy egy rendezőnek mindent magának kell csinálnia, az összes beállítást, hogy ne vigyék félre a filmjét a kollégái.
MN: Igaz, hogy a Rosemary gyermekében John Cassavetes szerepére eredetileg Robert Redfordot akarta a stúdió?
RP: Igen, piszkosul akarták, és illett is volna a feladatra. Nem sokkal korábban azonban kisétált egy westernfilmből. Nem tudom, hogy a szerepét nem csípte vagy a rendezővel kapott össze, de a stúdió indexre tette, és gyűjtötték a dokumentumokat, hogy beperelhessék. Éppen megbeszéltem vele egy munkaebédet, amikor a stúdió ügyvédje, aki tudott a találkozásunkról, megjelent az étteremben, és átnyújtotta neki a keresetet. Redford rettenetesen bedühödött, a Paramount meg én is elmehettünk a fenébe.
MN: Milyen filmes irányzatok hatottak önre?
RP: A francia új hullámot sosem tartottam sokra. A többségét képtelen voltam végignézni. Mind az olasz neorealizmus filmjei után jöttek, de szerintem egy lapon nem lehet említeni őket az olasz mesterművekkel. Nagyon remélem, hogy a filmjeim nem viselik magukon a nouvelle vague hatását.
MN: Vannak sajátos kézjegyei?
RP: Nálam minden attól függ, melyik szereplő meséli el a történetet. Ha ezt a diskurálós szituációt kellene lefilmeznem, biztosan azzal az ajtóval kezdeném, amin bejöttem ide. Az én szemszögemből láttatnám a történéseket, és tuti, hogy nem kezdenék egy olyan beállítással, ami rögtön szemből mutat engem, frontálisan.
MN: Mozinézőként meg tud ijedni egy filmen?
RP: Naná, jó néző vagyok. Sírok is!
MN: Vannak hamvába holt filmtervei?
RP: Nagy kár, hogy sosem készíthettem el Bulgakov Mester és Margaritáját. Félig-meddig készen álltunk a forgatókönyvvel, ami gyönyörű volt, már kiválasztottam a színészeket, főleg ismeretleneket, a Warner stúdiónak gyártottuk volna, de egy ponton a költségvetést túl magasnak találták, és úgy döntöttek, félbeszakítják a munkát. A 80-as években majdnem elkezdtem forgatni egy filmet John Travoltával, amiben több karaktert játszott volna, részben speciális effektusok segítségével. A díszletek készen álltak, a próbák elkezdődtek, de az utolsó pillanatban viszszalépett.
MN: A felesége harminckét évvel fiatalabb önnél.
RP: A barátaim mind azt gondolták, butaság fiatalabb nőkkel kikezdeni. 'k mindig idősebb lányokkal kavartak, és büszkék voltak rá, ha férjes asszonyokat csábítottak el. Én mindig is szerettem a fiatal, romantikus, ártatlan leányzókat.
MN: Megbánt dolgokat az életben?
RP: Ha visszanézek a múltba, persze úgy látom: "Jesszusom, ezt nem kellett volna, meg azt sem", de aztán eszembe jut: ha nem követem el azokat a tetteket, akkor nem lennék most itt. Ez az irónia a dologban. Túl hamar lépni vagy túl későn egyaránt gyökeresen megváltoztatja a jövőt. Örülök, hogy eljutottam oda az életben, ahol vagyok.
MN: Sok önhöz közel álló személy halálát kellett elviselnie. Túlélőnek tartja magát?
RP: Jó ideje itt vagyok már. Nagyon jól emlékszem, amikor apám visszatért a mauthauseni koncentrációs táborból. A barátaival, akik hasonló módon éltek és túléltek, beszélni kezdtek erről az időszakról. Rögtön arra kértem őket, hagyják abba. Mi sem beszéltünk soha róla. Ahogy gyerekkori élményeimet sem tárgyaltam meg az apámmal. Nem érzem túl diszkrét dolognak, hogy az ember a saját életéből vagy arra alapozva készít filmet. Úgysem tudja úgy elmondani a saját életének egy részét, hogy ne költené át. Egyet tudok: mindig is menekültként éltem, gyerekkoromtól kezdve üldözött voltam. Ez az életem. Nehezemre esik bármilyen más állapotot elképzelni.
