"Valami iszonyatosan nagy kéj" - Lengyel Tamás színész

  • Hungler Tímea
  • 2009.10.01 00:00

Film

2007-ig a Radnóti Miklós Színház, jelenleg a Budapesti Kamaraszínház tagja. Pár hete mutatkozott be Andrejként Kecskeméten a Szász János rendezte Három nővérben. Csütörtöktől Gárdos Péter Tréfa című filmjének egyik főszerepében látjuk.
2007-ig a Radnóti Miklós Színház, jelenleg a Budapesti Kamaraszínház tagja. Pár hete mutatkozott be Andrejként Kecskeméten a Szász János rendezte Három nővérben. Csütörtöktől Gárdos Péter Tréfa című filmjének egyik főszerepében látjuk.

Magyar Narancs: Miért jöttél el a Radnótiból?

Lengyel Tamás: Ez nekem sem egészen világos, de nem igazán tudom, hogy mennyire jön ki jól az ember abból, ha azt nyilatkozza, hogy "engem kirúgtak". Az a baj, hogy ha erről beszélek, óhatatlan, hogy az egész ne kapjon valami negatív felhangot, miközben én senkire sem haragszom. Az biztos, hogy azóta sok minden megváltozott - jelentős választóvonal volt. Akkor dőlt el az is, hogy színész szeretnék maradni - hatalmas űr keletkezett az életemben, és egyszer csak rájöttem, hogy mégis ezt akarom csinálni. Nagyon szoros és erős közösséget alkotott az a hét ember, aki a főiskolán a Marton-osztályban végzett, olyannyira, hogy még ma is úgy vagyunk, mint egy osztály: egy évben egyszer biztos, hogy akad egy este, amit együtt töltünk. A főiskola egy burok volt, ami megóvott mindentől, és a Radnóti ugyanez volt: egyik burokból átkerültem egy másikba. Maga a közeg tett legitimmé, a közeg mondta rólam, hogy színész vagyok, nem kellett sokat tennem azért, hogy ezt a hivatást gyakorolhassam. Aztán volt egy beszélgetésem Bálint Andrással 2007. március tizenharmadikán tizennégy óra harminc perckor, amikor is azt mondta az irodájában, hogy nem hosszabbítja meg a szerződésemet, nem tudja már rám osztani a "fiatal férfi szerepét". Nem nagyon jöttem formába ettől, összeomlott egy világ, olyan volt, mint amikor szerelmes vagy valakibe, de ő azt mondja, hogy már nem szeret. Ilyenkor bármit mondasz, a másik nem meggyőzhető. Ha az ember sok időt tölt egy helyen, idővel elfogynak az impulzusok, bepunynyad, ellustul, elkezd nem érdeklődni. Ezt a "lustaságot" gondolom az indoknak. Három év távlatából úgy hiszem, hogy hálásnak kell lennem ezért - úgy értem, az életnek kell hálásnak lennem -, mert azóta nagyon sok minden történt velem. Egyszer csak elkezdtek jönni a felkérések - aztán felhívtak a Budapesti Kamarától, hogy nincs-e kedvem leszerződni hozzájuk. Volt.

MN: Akkor szembesültél volna azzal, hogy a színészlét kiszolgáltatottságot jelent?

LT: Biztos, hogy akkor. Nehéz nekünk manapság, hogy minden konstans megszűnt, hogy sokkal rövidebbek az intervallumok. Meggyőződésem, hogy amikor én hatvan-hetven éves leszek, nem lesznek már olyan kaliberű színészek, mint Kállai, Darvas vagy Sinkovits Imre, mert ennek a világnak nincs is szüksége rájuk. Annyira sok impulzus éri az embereket, hogy nem igénylik az állandóságot - ha valaki nem képes arra előadóművészként, hogy folyamatosan megújuljon, azt hamar leírják. Ha viszont ezt csinálja, akkor álságosnak hiszik: van valami ellentmondás ebben az egészben. Ráadásul Magyarország nem egy akkora piac, hogy megérje idolokat kinevelni - nincs annyi termék, amit a névhez kapcsolva el lehetne adni.

MN: Azt sem engedheted meg magadnak, hogy visszadobj egy filmes felkérést?

LT: Én mindig bajban vagyok azzal, hogy mennyire fontos az, hogy az ember arca kinn legyen a placcon, merthogy ez része volna ennek a szakmának. Ráadásul megvan az a rossz tulajdonságom, hogy meg tudom magamat dumálni egy szerep vagy egy helyzet kapcsán, hogy nekem jó lesz, vagy tudok majd annyit változtatni rajta, hogy jó legyen. Nem tudom egyébként, hogy tudnék-e nemet mondani. Gyakran előfordul, hogy nem érdekel, hogy egy helyzet nem hasznos a számomra, hiába látom előre a következményeket, tudom, mi lesz a megítélése, a hiúságom mégis erősebben munkál és belemegyek olyan dolgokba, amikbe talán nem lenne szabad. Sokáig nagyon meg akartam felelni az elvárásoknak, szerettem volna, ha elégedettek velem, hajlamos voltam arra, hogy elfogadjak bármit, még akkor is, ha nem feltétlenül értek egyet vele. De az nem nevezhető alkotófolyamatnak, ha annak akarsz megfelelni, amit a másik elvár tőled. Ez szűnt meg akkor, amikor elkerültem a Radnótiból.

MN: A vásznon az I Love Budapestben láttalak először, s úgy tűnt, hogy innentől töretlen a pályád, itt az új "ügyeletes szépfiú".

LT: Én rossz voltam abban a filmben. Vastagabb ecsetvonással lett a karakterem megrajzolva, kicsit közhelyes volt maga a figura. Mondjuk, az igaz, hogy én is azt hittem, hogy most valami elindul, de szerintem én egy elég fura alkat vagyok, mert sokkal idősebb vagyok annál, mint amilyen fiatal. Remélem, elérkezik majd az a pont, amikor ez olyan feszültséget generál, ami jót tesz a pályámnak. Velem az a probléma, hogy még most is, bár már látszik egy-két dolog az arcomon, "kölyökképű" vagyok. Régebben még inkább úgy néztem ki, mint egy tizennyolc éves - hátrányként azonban nem éltem meg, nem vált a skatulyámmá, a rendezők mintha szándékosan osztották volna ellene a szerepeket.

MN: Valóban. Az egyik legnagyobb színházi sikeredben, a Kripliben értelmi fogyatékost játszol, Gárdos Péter filmjében pedig szintén egy olyan karaktert, akinek ellentmondás feszül a külseje és a jellemvonásai között.

LT: Gárdosnak pont az volt az előfeltevése Weigl atya szerepe kapcsán, hogy nem feltétlenül az a gonosz, aki annak látszik. Kicsit meg is ijedtem, amikor találkoztam a másik főszereplővel, Váta Lóránttal, aki Zoltán atyát játssza a filmben. Úgy gondoltam, hogy talán neki kéne az én szerepemet eljátszania, olyan súlyos, mély tekintete van, olyan furán néz, egy pillantásával bárkit elintéz, biztos egy csomó titok lehet az életében. Ha ilyen a jó, milyen lehet a rossz? Aztán beszélgettünk Gárdossal arról, hogy ha rossznak látszik is Weigl atya, nagyon fontos vonása a szerepnek a jobbító szándék is. ' nem gonosz ember. Szenvedélyes és elhivatott a szakmájában, és azt hiszi, hogy tudja a tutit, a megoldást arra, hogy hogyan kell emberré nevelni a gyerekeket, hogyan kell a bűnt megelőzni, egy normális társadalmat kialakítani. Semmit nem tesz szimpla gonoszságból vagy önzésből, csak a cél érdekében.

MN: Egy interjúban azt mondtad, hogy az olyan szerepeket kedveled, amikben magadról vallhatsz. Weigl atya szerepében "vallottál" valamiről?

LT: A hatalomról, de szerintem nagyon pimf, ha azt mondom, hogy a Tréfában "vallottam valamiről". Azzal foglalkozni, hogy a hatalom hogyan hat rád, és hogy ettől miként érzed magad, már maga egy vallomás. Iszonyúan izgató dolog a hatalom, lehet élvezni, ez tény, de lehet, hogy nem szabadna pozícióba kerülnöm. Hogy mondjam? Rájöttem, hogy gyakorta jóságos együgyűséget mutatok, pedig belül egészen mást érzek. Olyan ez a szerep, mint a pszichoterápia, kinyit egy zsilipet, szembesít azzal, hogy időnként rengeteg gonoszság van bennünk, amit ráadásul még élvezünk is. Gárdos azt mondta, azt játszom, amit akarok, de mindent azért nem lehet - vigyázott a színésztársaimra, a gyerekekre, nagyon szerette őket, így végül abban a játékszabályban egyeztünk meg, hogy Weigl én vagyok. Nem lehetek más a gyerekekkel a forgatási szünetekben, mint a felvétel alatt, ugyanaz vagyok a filmen, mint az életben. Ezért nem beszélgettem velük, vagy ha igen, akkor tőmondatokban válaszolgattam, nem igazán érdeklődtem irántuk. Kissé romlott volt ez a helyzet, hiszen visszaéltem a gyermekek naivitásával - nem tudták biztosan, hogy ez most igaz-e, vagy sem, hogy ez a pasi most tényleg ilyen? De mégis: ez adta meg az alaphangot ahhoz, hogy a pap és a gyerekek kettőse működni tudjon a filmben.

MN: Azt mondtad, az I Love Budapestben rossz voltál. Weigl atya szerepében milyennek találod magad?

LT: Úgy érzem - és remélem, hogy ez nem hangzik szerénytelenségnek -, elég jól szerepelek a filmben. Ma már változtatnék egyes jeleneteken, tudnám, hogy miként legyek még inkább penge, de a karakter szerintem el lett találva. Ha van egy színházi bemutató, alakíthatod a szerepedet, de a filmnél ugye, korlátozott a lehetőség, később már nem vagy befolyással a dolgokra, és ettől röghöz kötöttnek érzed magad. Mégis jobb forgatni, mert az ember ilyenkor nem szembesül azzal, hogy sótlanná, üressé válik, hogy rutinná lesz az alakítása, ha nem keres benne mindig valami újat. A színházban, ha előbányászol valamit, ha rájössz valamire, akkor már "megszülted", és meg is lepted magad vele - ennek a hatása rád nézve négy-öt előadás után elmúlik. Aztán csak próbálod esténként ugyanezt rekonstruálni, de ez már nem az, mert nincs benne az a pillanat. A filmnél viszont pont ezt a négy-öt napot veszik fel. Olyan ez, mint a keresztrejtvény - a filmnél kitöltöd, és ideális esetben kezded a következő rejtvényt, de a színháznál mit csinálj, ha már kitöltötted? Ráadásul a színházban nem feltétlenül kell, hogy igaz legyen a dolog, elég az is, ha hat. Nekem ez tragikus felismerés: megélhetek úgy a színpadon dolgokat, hogy utána összeesem a takarásban, de ez nem feltétlenül hat a nézőre. Miközben működhet az, amit tökéletesen hazugnak érzek. Mégis, ha minden a helyére kerül, ha egy szerep jól fel lett építve, és te végigjárhatod a lépcsőfokokat: az valami iszonyatosan nagy kéj.

Hungler Tímea

Tréfa

Gárdos Péter vallomásos filmet készített. Ezt be is mondatja színészeivel, de már abból is gyanút foghatunk, hogy művében gyakran feltűnik egy zootróp nevű szerkezet - csináljunk mi is egyet, gyerekek! Fogunk egy téglalap alakú kartonpapírt, egyenlő távolságra bevagdossuk, majd felerősítjük egy hengerre, amit ha elég gyorsan forgatunk, "mozgásba hozza" a karton mögé helyezett képeket. Vagyis a mozgókép illúzióját kelti (ez lehet vallomásos rész), a ló galoppozni kezd, az atléta elszalad. S ha ennyi még nem lenne elég a vallomásosságra, Gárdos, mint afféle korfestő elemet, beleszövi művébe, rögtön az örök mozitoposz, a Titanic mellé egy saját korábbi filmmunkájának egyik "híradórészletét", melyben a híres illuzionistát jó hosszú időre befagyasztják egy jégtömbbe, s ide-oda vonatoztatják világvárosok és metropolisok közt - talán még van, aki emlékszik az Uramisten című filmre. Az mindenesetre megnyugtató, hogy Gárdos emlékszik, hisz eltelt azóta egy negyedszázad.

De ha e vallomásos közlésen túltesszük magunkat, csak kalapunkat emelgethetjük a filmrendező előtt. Leginkább két okból.

1. Manapság, amikor a magyar filmben a Rózsaszín pina vagy mi, illetve a Különös kalandjaink görögben és egyéb másodosztályú üdülőhelyeken a trend, és az adaptáció klasszikusainak Zsurzs Éva - valójában szégyellni való - dolgai számítanak, nos, ily korban Kosztolányival előhozakodni pimaszul kisebbségbarát, ugyanakkor szimpatikusan kivagyi kísérlet.

2. Ranódy László ez irányú (és híresen nagy becsben tartott) életműve után pedig ugyancsak nem hétköznapi elhatározás; mindközönségesen istenkísértő merészség.

S e két ténykörülmény gyakorlatilag védetté is teszi Gárdos Tréfáját, akkor is férfimunka, ha belebukik. Pláne, hogy mindettől függetlenül is a lehetetlenre vállalkozott: Kosztolányi novellája ugyanis rövid (nem kellene különösebb tördelészeti bravúr berakni erre az oldalpárra: alig több mint 15 000 jel, szóközzel) és roppant sűrű szövésű. De annyira sűrű, hogy ellenáll mindenféle felfejtési kísérletnek: amikor egy leírt mondatot felrakni a vászonra jelenetek hosszú sorával lehet csak, akkor könnyen enged ki a sodrás, könnyebben száll le menet közben az ember - hiába varázsol bele további Kosztolányi-sorokat az invenciózus forgatókönyvíró (Bíró Zsuzsa), az anyag csak hígul. S ha a Kosztolányi-betétektől hígul, mit csinál Gárdos vissza-visszatérő önreflexív gesztusaitól (vallomásosságától)? Hagyja veszni a novella halálos lendületét, elfoszlani szereplőinek - a választási lehetőség hiányából fakadó - megátalkodottságát. A rác szereplő Ráczra keresztelése meg már annyira a korunk szava, amivel cikkünk 1. pontjába lehet bekerülni (nagyon ciki).

Mindezzel együtt mindenkit csak rábeszélnénk. Olyan koktélt adnak fel a mozik, amit a Witman fiúkból, az országos Iskola a határon-rajongásból és Maár Gyula Töredékének bizonyos hangulati elemeiből kevert a közkedvelt barna filmszínre egy tapasztalt szakember.

- turcsányi -

A Budapest Film bemutatója

Neked ajánljuk