Jó kiállású hatvanas, hátizsákkal, farmerban. Az emberi testet minduntalan művei középpontjába állító rendező pályája hol többé, hol kevésbé sikeres kísérletezés: hogyan lehetne elegyíteni a kommersz zsánermozizást a szerzői filmezéssel? A légy, az Erőszakos múlt, az eXistenZ, a Karambol, A holtsáv, a Videodrome, a Meztelen ebéd, a Két test, egy lélek, az Agyfürkészők, a M. Butterfly - Pillangó úrfi rendezőjével új munkája, a nálunk most induló Eastern Promises - Gyilkos ígéretek európai bemutatóján beszéltünk a San Sebastián-i Filmfesztiválon.
*
Magyar Narancs: Új filmjének hőse (Viggo Mortensen Oscar-jelölt alakítása) egy verőlegény, mondja már, hogy az ördögbe szimpatizáljunk vele?
David Cronenberg: Egyesek biztosan megütköznek azon, amit csinál, míg mások el tudnák képzelni magukat a helyében. William Burroughs imádott ilyen történeteket mesélni: a beépített ügynökök annyira élvezik a bűnözői létet, hogy végül elfelejtik, kik voltak eredetileg. Nem akarják befejezni a garázdálkodást, mert örömet okoz nekik, hogy nincsenek előttük határok. Képtelenek visszavedleni kopóvá, mert elfelejtették, hogyan kell azt csinálni. Nem ismerjük eléggé a Mortensen által életre keltett Nyikolájt ahhoz, hogy megállapíthassuk: vajon élvezi-e, hogy mások ujjait kell levagdosnia. Ha úgy tetszik, "bájosan" végzi el az ilyen melót, de ezt így kell előadnia, ha a helyén akar maradni, ez már a beépítettség, az álruhásság része.
MN: Nem lehet, hogy a Karambol hőseihez hasonlóan a mi verőlegényünk is élvezi a veszéllyel járó izgalmat?
DC: Pszichopatának kell lenni ehhez. Nem pszichotikus, hanem pszichopatológiai esetnek. Emlékszem, amikor Salman Rushdie-hoz mentem interjút készíteni, még a Scotland Yard vigyázott rá. Egy fiatal álruhás zsaru kísért el. Azt mondta: "Ez sokkal izgalmasabb, mint politikusokra vigyázni." Látszott rajta, tetszik neki a veszély, és keresi is. Tökéletesen boldog volt azzal, hogy olyasvalaki közelében kell lennie, akit bármelyik pillanatban meggyilkolhatnak.
MN: Az Erőszakos múlthoz hasonlóan ismét az egyén megismerhetetlenségéről van szó. Alapjában véve ugyanazt a szereplőt látjuk?
DC: Sokan gondolják így. Szerintük kifordítottuk azt a fickót, mert ott Tom nem akar többé Joey lenni, aki egykor volt, és hogy ezt véghez vihesse, hazugságban él, míg itt Nyikoláj pontosan az, aki lenni akar, jól tudja, hogy kit "alakít". Benne tehát nincs konfliktus. Azon legfeljebb csak filózhatunk, nem kívánja-e néha azt, hogy ne önmaga legyen, hanem valaki más, aki megengedheti magának, hogy lelépjen szokványos életet élni... Nem tudunk válaszolni erre. Ugye ismerjük a mesét a békáról, aki herceggé változik; ezt mindenki örvendetes átalakulásnak tartja. De mi van, ha a hercegről kiderül, hogy valójában béka? Na, ettől már nagyon félünk. Hogy megtéveszthetnek. Annak lehetősége, hogy a személy, akiről azt hittük, ismerjük, átváltozik valaki mássá, sokakat megrettent. Mert az emberek stabilitást akarnak. Hogy érezzék, megbízhatnak a másikban. Akármilyen régóta lehetünk házasok, tuti, hogy ismerjük a párunkat legalább annyira, mint magunkat? Nem hinném.
MN: Furcsa, idióta fickók; könnyen találja meg a megfelelő színészeket?
DC: Nem. A főhőst kell meglelni elsőként, az ő játékstílusa, de főképp a jelenléte, a kisugárzása hozza magával az egész film hitelét. Ha mondjuk Jack Nicholsont választom ki egy főszerepre, meg fogja szabni a film tónusát. Aztán belőle kell levezetni a többi szereplővel való kapcsolatot. Milyen energia legyen köztük? Sötétben tapogatózom, mert a színészek nagy részét nem fogom együtt látni, míg nem forgatunk. És ha az a bizonyos chemistry, az összjáték nincs meg köztük, az elég nagy gáz!
MN: Milyen volt londoni külsőkben forgatni?
DC: Az angol stáb teljesen odavolt a gyönyörtől, hogy végre olyan helyeken forgathat velem, ahova senki nem merészkedik kamerával. Mert mindenki a Notting Hillt meg a Mayfairt akarja megmutatni. Holott a legizgalmasabb környékek azok, ahol az emigránsok élnek. Amikor kijelöltem a helyet, hogy ez lesz az a lépcsősor a Temze rakpartján, ahol a holttestet majd partra mossa a víz, megszólalt a filmhez kirendelt halottkém: "Egy hete éppen itt húztunk ki egy hullát a vízből."
MN: Ön épp a provokatív, mellbevágó hatáskeltésről ismert.
DC: Az emberek azért jönnek a moziba, hogy leéljenek egy alternatív életet. Azt akarják, hogy kiragadjuk őket a megszokott világukból. Másfél óráig a film szereplőinek a sorsát akarják élni. Persze minden művészeti ág több-kevesebb mértékben erre apellál. A mozi a térbeli utazás és az időutazás egyik módja. Az Erőszakos múlt előtt az összes filmemben alkalmaztam nyitó képsort (opening credits), pontosan azért, hogy elválasszam a film világát a valóságtól. Tudatosítani akartam a nézőkben, hogy itt egy másik világ kezdődik.
MN: Vonzzák az olyan, hm, egzotikus mikrokozmoszok, mint most a londoni orosz maffia?
DC: A M. Butterfly - Pillangó úrfiban a pekingi opera világa volt ilyen környezet. Nagyon zárt, erősen rituális, szigorú viselkedési szabályokon alapuló. Az ilyesmi mindig megragad engem, pontosabban a személyiségem egzisztencialista oldalát. Erre persze nem gondolok, amikor filmezem, csak az újságírókkal folytatott beszélgetések közben végzem önmagam analízisét. Ez az egzisztencialista részem azt mondja: mindannyian magunk alkotjuk a valóságunkat. Egymagunk építjük fel azt, hogyan érzünk a világról, és hogyan látjuk azt. Objektív valóság, mint olyan, nem létezik, mert az azt jelentené, hogy a valóság egyforma lehet mindenki számára. Illetve egy tekintetben létezik ez, a közösségileg létrehozott életszinten: a kulturális valóságban, amit vallás, művészet vagy társas érintkezés módján és társulásokra vonatkozó rendszabályok révén hozunk létre. Ez lehet a pekingi opera közössége vagy egy londoni maffiacsoport. Sajátos idegrendszerrel kell rendelkeznie az egyénnek ahhoz, hogy egy ilyen közegben funkcionálni tudjon.
MN: Ha valamilyen kisebbség tagjait szerepelteti filmje főszereplőiként, kvázi értékítéletet is ad róluk.
DC: Minden kultúrának megvannak a maga bűnözői. Ami a posztkommunista Oroszországgal együtt felszínre kerül, az tulajdonképpen a régi Oroszország, amiből nem sokat láttunk, mert a Szovjetunió eltakarta, de mindig ott várakozott, a maga nagyszerűségével és szörnyűségével együtt. Az orosz kultúra nagyon fatalista, sötét, melankolikus. Viggo és én Dosztojevszkijt olvastunk fel egymásnak, mert meg akartuk ragadni ezt az aspektust, ami nem igazán bűnös a szó jogi értelmében, vagyis bűnöző, de nagyon is jellemző az orosz lélekre. Ahol a gyönyörű és sötét dolgok egyszerre vannak jelen egymás mellett. Az orosz bűnözőknek ugyanolyan lelke van, mint Dosztojevszkij hőseinek.
MN: Mennyire köti a kezét, ha egy zsáner kódjainak kell engedelmeskednie?
DC: A zsánernek nagy ereje van, s ez paradox szituáció. Bármilyen műfajban dolgozzak, horror, sci-fi vagy krimi, nagy előnyre tehetek szert abból, hogy a közönség azonnal tudja, miről van szó, nem kell magyarázkodásra pazarolnom az időt. Így egyből nagyobb adag komplexitást tudok belevinni a történetbe. Arra kell vigyázni, hogy a sémák később ellenem fordulnak. Az Eastern Promises alaphelyzete, hogy egy nő veszélyben van, a lehető legkiszámíthatóbb közhely. Ebből lesz a szerelmespár menekül címkéjű helyzet, ezt is láttuk már rengetegszer. Ami nem jelenti azt, hogy nem lehet kihozni belőle valami fergetegesen eredetit. A film második felében tehát szépen cserben kell hagynom a formulákat, mert ha követném őket, baromi unalmas lenne. Elkalandozok vadabb tájakra, mélyebbre hatolok: erősebb realizmusra törekszem, és így forgatom fel a konvenciókat, mert a konvenciók irreális, kozmetikázott képet mutatnak. Más szóval, kiaknázom a konvenciókat, hogy aztán ledöntsem őket. Erre az egyedüli mód a meglepetés keltése.
MN: A testről szól minden filmje - mutatna még valamiféle vezérfonalat az életművén?
DC: Szinte minden munkám az identitás kérdésével foglalkozik valamilyen úton-módon. A Két test, egy lélek egészen nyilvánvalóan, de a Pók, az eXistenZ, a Pillangó úrfi szintúgy. Folyamatosan próbálok tisztába jönni azzal, mit jelent az identitás maga. Mit jelent embernek lenni? Az emberek azt hiszik, a születéskor adva van az önazonosságuk, és onnantól kezdve csak ezt a meglévő identitást fejlesztik - ez szerintem egyáltalán nem igaz. A kreatív szándék dönti el, kik vagyunk és kiknek tartjuk magunkat. És mihelyst elfogadjuk ezt a tételt, rá kell jönnünk, hogy pusztán a szándékunkkal megváltoztathatjuk az identitásunkat. Persze van testünk, ami az emberi identitás egyik alapténye, de még az is módosítható. A plasztikai sebészek pontosan ezt teszik. Nekem nincs több dolgom, mint egy kicsit túlozni, dramatizálni azt, ami nagyon is valóságos és jelenvaló.
MN: A független horrorfilmezés partvonaláról indult. Mennyit változtatott az alkotói módszerein?
DC: Azt hiszem, továbbra is elég "olcsó" a gondolkodásom. Ugyanazokkal az emberekkel dolgozom.
