"Az interakció nagyon fontos" - James Johnston, Terry Edwards - Gallon Drunk

  • H. M.
  • 2008. március 20.

Film

A Nick Cave & the Bad Seeds billentyűse, James Johnston (képünkön) járt már nálunk (a Sziget Nagyszínpadán) 2005-ben. A nemzeti ünnep előestéjén pedig a Gallon Drunk élén mutatta be, hogyan lehet egyszerre kísérletezni és megborulni, s hogyan lehet a dzsesszt és a rockot, a bluest és az exoticát magával ragadó, punkos lendülettel előadni. Az 1966-os születésű zenész Blixa Bargeld 2004-es távozása után lett hivatalos tagja a Bad Seedsnek, de több független filmben is szerepelt (Clean, Fall Of The Louse Of Usher), filmzenelemezt írt (Black Milk), játszott Mick Harvey tavalyi szólólemezén (Two Of Diamonds), 2006 óta tagja a Faust formációnak, valamint feleségével, Geraldine Swayne független filmes festőnővel megalapította a Bender nevű triót. A Gallon Drunk (és a Scapegoats) multiinstrumentalista szaxofonosa, Terry Edwards pedig nagyjából 300 lemezen játszott már. A zenekar két meghatározó tagjával a koncert előtt ültünk le beszélgetni.

A Nick Cave & the Bad Seeds billentyűse, James Johnston (képünkön) járt már nálunk (a Sziget Nagyszínpadán) 2005-ben. A nemzeti ünnep előestéjén pedig a Gallon Drunk élén mutatta be, hogyan lehet egyszerre kísérletezni és megborulni, s hogyan lehet a dzsesszt és a rockot, a bluest és az exoticát magával ragadó, punkos lendülettel előadni. Az 1966-os születésű zenész Blixa Bargeld 2004-es távozása után lett hivatalos tagja a Bad Seedsnek, de több független filmben is szerepelt (Clean, Fall Of The Louse Of Usher), filmzenelemezt írt (Black Milk), játszott Mick Harvey tavalyi szólólemezén (Two Of Diamonds), 2006 óta tagja a Faust formációnak, valamint feleségével, Geraldine Swayne független filmes festőnővel megalapította a Bender nevű triót. A Gallon Drunk (és a Scapegoats) multiinstrumentalista szaxofonosa, Terry Edwards pedig nagyjából 300 lemezen játszott már. A zenekar két meghatározó tagjával a koncert előtt ültünk le beszélgetni.

*

Magyar Narancs: A Gallon Drunknak van egy szűk bázisa Magyarországon, de talán ők sem ismerik a zenekar keletkezésének körülményeit.

James Johnston: A nyolcvanas évek végén alakítottuk a zenekart Londonban Mike Delaniannel, de már korábban is együtt zenéltünk. Baráti társaságként indult az egész, aztán '90-ben felvettünk két kislemezt, majd '92-ben jelent meg az első lemezünk (You, The Night... And The Music - H. M.). A kilencvenes évek eleje jó időszak volt Londonban, sok zenekar alakult akkoriban. Hogy milyen zenekarok hatottak ránk? Elsősorban a Suicide, azt nagyon sokat hallgattuk, meg persze a Stoogest, és még rengeteg dzsessz- meg bluesegyüttest, most hirtelen nem is tudom felsorolni.

MN: Már a kilencvenes évek elején is zenéltél Nick Cave-vel, de hivatalos tag csak Blixa Bargeld távozása után lettél. A csatlakozásod változtatott valamit a Gallon Drunk hangzásvilágán?

JJ: Ez furcsa dolog. Nem hiszem, hogy pontosan meg lehet határozni, mennyiben van hatása a Bad Seedsnek a Gallon Drunk zenéjére. Hasonló zenei környezetben működünk, hasonló zenéket hallgatunk és szeretünk, tehát nyilván van egy természetes kölcsönhatás. Nick Cave-vel már elég régen, a Let Love In előtt találkoztunk, a testvérem írt róla egy könyvet, így rajta keresztül ismerkedtem meg vele. Lejött egy Gallon Drunk-koncertre, és megkérdezte, hogy nem akarom-e helyettesíteni Blixát a Bad Seeds '94-es turnéján. Elég hamar egy hullámhosszra kerültünk.

MN: A Bad Seedsen kívül több formációban is részt veszel. Ezek teljesen különálló zenei világok, vagy kölcsönösen hatnak egymásra?

JJ: Függetlenek egymástól, de minden zenekarban van egy közös nevező: a minőség (nevet). A zenei minőség a legfontosabb. Biztosan hatnak egymásra, és ez így van jól: minden zenészre hatással vannak a zenekarok, amiket hallgat és amikben játszik.

MN: Az elmúlt húsz év alatt a világ sok pontján koncerteztél már. Láttunk téged 80 fős londoni klubban, de több tízezres térben is ugyanazzal az energiával játszani. Jelent valami többletet számodra a közönség hangulata, lelkesedése?

JJ: Abszolút. Az igaz, hogy kevesebb embernek nem annyira izgalmas játszani, de ugyanazzal az energiával állunk a színpadon egy kis klubban és egy nagy színpadon is. A mi zenénk nem annyira konfrontáló, mint mondjuk néhány noise-rock zenekaré, ezért mi is azt szeretjük, ha közel van a közönség, ha kontaktus van a hallgatókkal, így jön át a zenénk energiája. Az interakció nagyon fontos.

MN: A 2002-es Fire Music és a tavaly ősszel megjelent The Rotten Mile című albumok megjelenése között nagyjából öt év telt el. Miért volt ez a hosszabb szünet?

JJ: Nem volt igazán szünet, csak sokat koncerteztünk, gyakorlatilag folyamatosan turnén voltunk, meg aztán megjelent a korai dalainkból a Bear Me Away című válogatás, és Terry is hivatalos tagja lett a zenekarnak.

MN: A Black Milk albumról anynyit tudunk, hogy egy görög film zenéje, kicsit elektronikus, és nem igazán illeszkedik a Gallon Drunk zenei világába.

JJ: Az nem igazán album, az csak egy filmzene, és elég szarul sikerült. Nem is hivatalos GD-lemez, inkább csak egy kísérlet, egy vázlat akart lenni. Nem vagyok büszke rá, és az az igazság, hogy a filmet se néztem még meg.

MN: Mick Harvey tavaly kiadott egy szólóalbumot, és Nick Cave is összehozott egy kvázi szólóprojektet (Grinderman). Te nem tervezel ilyet?

JJ: Nem, egyáltalán nem gondolkodom ezen. A Gallon Drunkkal tökéletesen ki tudom fejezni magam.

MN: Derek Raymond egyik regényéből (I Was Dora Suarez) született egy spoken word lemez, amelynek a zenéjét a Gallon Drunk írta. Hogyan fedezted fel az írót?

JJ: A lemezkiadónkon, a Fred Labelen keresztül. Megkaptam a regényt, nagyon tetszett a sztori, és felmerült, hogy csinálunk belőle egy hangos változatot. Nem egy szokványos, felolvasós spoken word lemezt szerettünk volna, hanem olyat, amelyhez kísérőzene is van. Terry és én írtuk a zenét, az volt a szándék, hogy a zene inkább háttérben maradjon, kiegészítse a regényt.

MN: Terry, megpróbáltunk utánanézni, hány lemezen működtél közre, Tom Waitstől kezdve a Spiritualizedon keresztül a Tindersticksig: nagyjából 300 címig jutottunk. Van olyan előadó, aki nagyon közel állt hozzád?

TE: Nehéz egyet kiemelni, de nagy élmény volt Tom Waitsszel együtt dolgozni és a Siouxsie and the Banshees énekese, Siouxsie Sioux szólólemezén (Mantaray - 2007) játszani. A nyolcvanas évek elején kezdtem játszani egy zenekarban, aztán a kilencvenes években egyre több felkérést kaptam, szinte egyik után jött a másik: The Jesus and Mary Chain, Nick Cave, Spiritualized. Mondhatni, jól alakult a reputációm, és egyre több pop- és rocklemezen is játszottam. Az elmúlt néhány évben is rengeteg izgalmas együttessel zenéltem, például egy fiatal társaság, a Duke Spirit is felkért, ennek nagyon örültem, hogy egy ilyen magamfajta veteránra gondoltak.

MN: Zenészként kik voltak rád a legnagyobb hatással?

TE: Az egyik legfontosabb Ian Dury és zenekara, a Blockheads, sokat merítettem a zenéjükből és a hozzáállásukból, de még sok egyéniséget fel tudnék sorolni, akiket nagyon szeretek és tisztelek: Jimmy Smith és John Zorn például. A Stooges és Iggy is nagyon fontos, az én generációm tőlük tanulta meg, hogyan kell játszani a punk-rockot, ők alapvetően változtatták meg a zenei hozzáállásunkat.

H. M.

Köszönet a BangBang stábjának és az Iguana boltnak

Térden, háton

Van valami azokban a zenészekben (talán a tartásuk vagy az a gyűlölettől felhős szerető pillantás, amivel a mikrofonállványra sandítanak), akik már hosszú évtizedek óta gyötrődnek intenzíven és jobbára szűkös kis klubokban, ami miatt már akkor sajátos atmoszféra veszi körbe őket a színpadon, mielőtt elkezdenének egyáltalán játszani. James Johnston, a Gallon Drunk vezére pontosan ilyen alak. Még csak állítgatja a szintetizátorját, de már tudod, hogy pár pillanat, és ez az ember lángra lobbantja magát és a környezetét. Így tesz akkor, amikor Nick Cave-et kíséri sok ezer ember előtt, és így tesz a Kamra Klub fröccspohár magasságú "színpadán" is, ahol ha valaki rosszul fordul, már ketté is tört valamelyik falon a gitár, és ahová péntek este érdemes lett volna odaállítani egy kalitkába zárt kanárit, hogy jelezzen, mint a bányákban, ha végképp elfogy az a nagyon kevés oxigén. Johnston egy vadállat, akinek mindössze annyi idő kell ahhoz, hogy maximálisan felhergelje magát, amíg a dobos beszámol a legelső szám előtt. Az erkölcstelen hangszínnel hörgő, fuldokló szintire tenyérrel vág rá és szinte halljuk, ahogy recsegnek-ropognak a billentyűk, a mikrofont rácsavarja a gitárnyakra, és abba ordítja sorait, szóló gyanánt térden csúszva, háton fetrengve kínozza hangszerét. Zenekarával úgy játssza a fülledt, rumszagú rakendrollt (a Bad Seeds és a Blues Explosion alvilági keverékét), hogy a közönségben hetven percre mindenki sármosan részeg szerencselovagnak és bűbájosan romlott delnőnek képzeli magát - a rémes körülmények mit sem számítanak, amikor a zenészek egy rövidke áramszünet után kétszeres lendülettel kezdik újra ugyanazt a dalt ("és Simonnak meg kérnénk még egy whiskyt"). A ritmusszekció higgadt és kikezdhetetlen, s erre a roppant stabil alapra őrjönghet szabadon Johnston, és ha marad üres hely itt-ott a sűrű zenében, azt Terry Edwards mindjárt kitölti erőszakos szaxofonhangjaival. A Gallon Drunk pontos, precíz koncertzenekar, de persze az intenzív előadásmód miatt folyamatosan recseg, zörög, kattog valami. Véletlenül vascsőnek csapódó Fendert tán sosem hallottunk még ilyen szépen nyekkenni. Kamra Klub, március 14.

Figyelmébe ajánljuk