Sokan ma is olyan helynek képzelik a magyar acél bölcsőjét, ahol a romantikát kokillákba adagolják, a folyékony fém mellett a folyékony kenyér ígérete csal könnyeket a szemekbe, és műszak után tízezer martinász menetel a széles sugárúton, amelyet valaha Sztálinról neveztek el – miként a várost is. Csakhogy rossz úton jár, aki Dunaújvárost még ma is szocreál közhelyekkel próbálja leírni. A város inkább zöld és műemlék jellegű, mint szürke és modernnek hazudott.
Ráadásul vannak oly részei is, amelyekre a „hagyományosan Duna-parti” jelző illik. A hajóállomás még a teherforgalomra van beállítva, de pár méterre onnan olyan halászcsárda kelleti magát, amit Baján is megirigyelnének. A kerthelyiségben a szombat délutánt nemcsak a napfény, de a kissé fals gitár- és hegedűszó is bearanyozza, a fekete nadrágos, fehér inges, középkorú pincérek pedig mintha nem is a konyhából, hanem egyenesen a hetvenes évekből érkeznének.
A korhely halászlé csészében (1190 Ft; képünkön) cseppet sem szerény adag, és hal sem csak mutatóban van benne. Ennél is fontosabb, hogy ponty létére sem mondható zsírosnak, és nem kíséri a pocsolyaíznek is mondott kellemetlen mellékhatás. Az alaplé épp annyira fűszeres, amennyire kell, csípős paprikával csak rontanánk rajta. Ilyen előzmény után a harcsapaprikás (2590 Ft) csalódás. Mintha ugyanazt a halat ennénk, csak most sűrű, de ugyanolyan ízű szósszal, ráadásul a túrós csuszáról hiányzik a túró, teljesen ízetlen, és a szalonnával is spóroltak. De a vegetáriánus tál (2290 Ft) rántott gombája tökéletes. Felvágás után nem szivárognak belőle gyanús levek, de nem is olyan, mint a sivatagi homok. Az íze is fenséges. A többiek, a rántott brokkoli, a rántott sajt csak mellékszereplők, de botrányos alakításokról szó sincs. Az óriás rántott bordát (1790 Ft) máshol bécsi szeletnek is eladhatnák, nem zsíros, nem rágós; kihűlve, zsemlében még jobb lehet. A Dunagyöngye palacsinta (790 Ft) gesztenyemasszával töltött, csokoládéval leöntött sűrű valami, befejezésnek egy kissé nehézkes.
