A tihanyi apátság tövében úgy sorakoznak az ilyen-olyan éttermek, mintha kötelező lenne itt vendéglátással foglalkozni. De ilyenkor, szezon előtt inkább lehúzott redőnyöket látni, végtére is nagy elszántság kell ahhoz, hogy valaki pár csellengő turista kedvéért begyújtsa a kemencét. A Garda halterasz szabályt erősítő kivétel, ráadásul kívülről nagyon trendinek tűnik. Még logójuk is van: egy halcsontváz.
Hétköznap délután senki nincs a belülről már nem is annyira divatosnak tűnő helyiségben. A falon műszikla, nagy képernyős tévé, a lokálpatriotizmust pedig a helyi rádió hangereje demonstrálja. Sebaj, csak enni akarunk valami egyszerűt, lehetőleg gyorsan, vagyis távol áll tőlünk a szokásos próbakóstolás. Nem is jegyezzük meg, mi mindent kínálnak. Látjuk, hogy van harcsahalászlé, kérünk egyet (1600 Ft), pontosabban két felet (1110 Ft).
Ami a tálalást illeti, a felezést a lehető legprecízebben sikerül formába önteni, amikor az ilyenkor mindenképpen elegánsabb csésze helyett a szokásos alumíniumbográcsos kiszerelést választották – félig töltve. Kár, hogy ettől olyan érzésünk támad, hogy beleettek, de nem csak ez a baj: mintha külön főzték volna a halat, és külön a teljesen íztelen levet. Noha ilyenkor általában mellőzni szoktuk a mellékelt nyers zöldpaprikát, most kivételt kell tennünk. Szerencsére a hallal nincs különösebb baj, sőt épp ennek köszönhető, hogy e halászlé minden hibája ellenére is gasztronómiai magaslat az ún. tökmagos töltött gombafejekhez (1380 Ft) képest. Persze tudjuk, hogy az efféle rántott kalandok ritkán sülnek el jól, de csalódni sem szokás. Itt azonban nemcsak a burkolat problémás (hol nem?), de minden egyéb is. Olyan a gomba, mintha vízben állna; a juhtúró szilárd halmazállapota erősen kétséges. Egyedül a tökmaggal nincs gond, mert azt nem érezni benne. Persze a köretnek feladott házias sült burgonya (550 Ft) sem javít a helyzeten. És utána a túrós csusza (1180 Ft) sem, ami fodros kockatésztából készült, és külön öröm, ha néha szalonnadarabkát találunk benne.
Tulajdonképpen ennyi elég is lenne, hogy a Gardát a hagyományos balatoni vendéglátás jellegzetes helyének mondjuk, amennyiben „hagyományos” alatt az 1970-es, 80-as évek hazai szokásait értjük. Ám, hogy ezt milyen komolyan gondolják a házigazdák is, arról csak fizetés után győződhettünk meg: kissé sokallván az összeget, a számla alaposabb tanulmányozása során a tételek között három olyan italt is felfedezünk, amit nem kértünk (és nem is kaptunk).
De mikor volt divat negyven évvel ezelőtt, hogy a fizetés utáni reklamáció nyomán visszaadták volna az árkülönbözetet? Most elnézést kértek, és hozták a pénzt. Kösz’ szépen.
