Sajnos nem kísértük figyelemmel, hogy az elmúlt 20–25 évben milyen stációi voltak a Rozmaring Grand Cafévá válásának (ha jól emlékszünk, nevezték Művésznek is), de a progresszió minden bizonnyal ahhoz volt hasonlatos, ahogy az egykori Népköztársaság útja a luxusboltok sugárútjává vált. De a végeredmény itt megkérdőjelezhető. Míg az ilyen-olyan üzlethelyiségekbe Antoine és Désiré helyére valóban Dolce és Gabbana lépett, a Rozmaringból nem lett luxuskávéház. Kipucolták, kibővítették, ám, mint képünkön látható, már a mirelitpult eklektikája is – torták és hentesáruk békés egymás mellett élése – bizonyítja, hogy itt nem kell komolyan venni semmit. Például azért nem, mert csak felidegesítenénk magunkat, miközben ragyog a nap és kedvesek a felszolgálólányok.

Nem számítottunk nagy ételválasztékra, ám bénító hatású, hogy a főételekből (azaz ilyen-olyan hamburgerekből) már délután háromkor kifogytak. A vargányakrémleves (990 Ft) végeredményben finom, de olyan sűrű, mint egy főzelék. Mázli, hogy a hely szlogenje: „Nálunk egész nap reggelizhet”, így másodiknak legalább hatalmas tojás- (és szendvics-) kínálat mutatkozik; abból ilyenkor, délután is teljes a választék. Csakhogy sem a kéksajtos omlett (1500 Ft), sem a norvég Benedict-tojás (2400 Ft) nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Különösen az utóbbi okoz csalódást: a kissé megkeményedett buggyantott tojás egy szikkadt pirítóson hever, a hollandi mártás ízetlen, leginkább a nyers paradicsommal lehetünk elégedettek. És persze attól norvég, hogy mellé tettek két szelet lazacfelvágottat. De ahogy mondtuk már, itt semmit nem szabad komolyan venni! Például a túrógombócról (900 Ft) legyen elég annyi, hogy két miniatűr, nem különösebben látványos, ízetlen golyóbist értenek alatta tejföllel meg lekvárral.