Illékony anyagiak

Az Átlátszó c. oknyomozó portál a múlt héten közölte az E.ON gázcégeinek megvételét megalapozó előterjesztéseket. A vállalatértékelések és szakértői anyagok alapján ma csak annyi állítható, hogy az üzlet sok kockázattal jár az MVM számára. Hogy végül mennyire jár jól vagy rosszul a vállalat főrészvényese, a magyar állam, azt a Gazprommal folytatott tárgyalások határozzák meg.

Először is lássuk azt, hogy mit vettünk, majd azt, hogyan vettük, és végül azt, hogy mennyiért. Mindehhez kicsit vissza kell mennünk az időben, illetve főbb vonalakban át kell tekintenünk a magyar gáz-nagykereskedelem működését.

Az MVM tavaly szeptemberben két céget vásárolt meg 280 milliárd forintért a német energetikai óriásvállalattól, az E.ON-tól: az E.ON Földgáz Trade Zrt.-t (EFT) és az E.ON Földgáz Storage Földgáztároló Zrt.-t (EFS). Fontos tudnunk, hogy a gázkereskedelemmel foglalkozó EFT fő értékét egy koncesszió adja, vagyis az a szerződéscsomag, amelynek révén a Gazprom gázát behozza Magyarországra, és továbbértékesíti többek között a kiskereskedelemmel foglalkozó gázszolgáltatók felé (akiktől önök is meg mi is vesszük a gázt), míg az EFS a gázkereskedelem infrastruktúrájának egy részét birtokolja, tehát konkrét tárgyakat (tározókat, csöveket és gázt is).

A mostani vásárlás története évekkel ezelőtt kezdődött. A Bajnai-kormány és az E.ON még 2010 márciusában aláírt egy megállapodást, amely szerint a magyar kormány 2016-ig szóló elővásárlási jogot kapott az E.ON Földgáz Trade Zrt.-ben. A megállapodásban szó van arról is, hogy az EFT 2009 óta jelentős kockázatokat vállal az állami gázárszabályozás miatt, és így veszteségei keletkeznek. Ugyanezen a napon köttetett egy másik megállapodás is a kormány és az E.ON között, amelynek értelmében 2011. június 30-ig a gázfogyasztóknak plusz­ 3 forintot kellett fizetniük m³-enként azért, hogy megtérítsék az EFT-ben keletkező 60 milliárdos veszteséget, amely az említett árszabályozásból eredt.

2011-ben a kormány vételi ajánlatot tett az EFT és az E.ON Földgáz Storage Földgáztároló Zrt. megvásárlására, 384 millió euró értékben. Az E.ON 1360 millió eurót kért a két vállalatért. A Morgan Stanley az akkor elérhető adatok és információk alapján 1106 millió euróra értékelte a két vállalatot együtt. Az ügylet nem jött létre. A kormány végül 2012. november 30-án írta alá azt a nyilatkozatot, amelyben deklarálta szándékát az EFT és az EFS megvételére. Az E.ON a nyilatkozatban rögzítette, hogy 875 millió eurós vételár esetében hajlandó a vállalatok eladására. A Magyar Villamos Művek (MVM) végül 2013 szeptemberében 280 milliárd forintért, azaz nagyjából ezért az összegért megvette a két cég tulajdonrészének 100 százalékát. 52 milliárd forintot fizetett ki saját forrásaiból, a magyar állam 71 milliárd forint értékben nyújtott kölcsönt, amiből később tőkeemelést hajtottak végre az MVM-ben. Az MVM 2013-as beszámolója szerint emellett 200 millió ­eurós hitelt vett fel a Bank of Chinától, és hét banktól kapott kölcsönt 84 milliárd forint és 66,7 millió euró értékben.

 

Hogy jutottunk idáig?

1991-ig egyetlen állami vállalat, az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt látta el a földgáz kitermelését, importját, szállítását és értékesítését. A trösztről leválasztott gázszolgáltatókat 1995-ben privatizálták, s nagy európai energetikai cégek tulajdonába kerültek. A gáztörvény értelmében ezek a szolgáltatók kizárólag az akkor még állami tulajdonban álló Mol Földgázellátó Rt.-től szerezhették be a földgázt. A Mol a(z Oroszországból) behozott földgázt államilag szabályozott áron adta tovább a szolgáltatóknak, amelyek ezt szintén államilag szabályozott áron adták el a fogyasztóknak. A Mol a korábbi államközi szerződéseket 1996-ban hosszú távú, 2015-ig szóló szerződéssé alakította át, amelynek másik végén a Gazprom állt.

A hosszú távú szerződés szerint a magyar félnek évente fix mennyiséget kötelezően meg kell vásárolnia (ez az ún. take-or-pay konstrukció), amelyért a szerződésben meghatározott árképletből adódó árat kell kifizetnie. Az ár a szerződéses képlet szerint a gáz- és fűtőolaj árának a mediterrán térségben jegyzett ne­gyed­évenkénti változását követi 9 hónapos csúszással. Akkoriban az olaj még a gáz reális helyettesítő termékének számított, ezért volt bevett gyakorlat a gázár rögzítése az olajárhoz. Ez ma már idejétmúlt, hiszen hiába kapnánk a gáz helyett olajat, ezt a legtöbb erőműben, fűtőműben vagy háztartási kazánban már nem tudnánk használni. A szerződött mennyiség 9,9 milliárd m³ volt, és ennek kb. 80-85 százalékát, azaz kb. 8-8,5 milliárd m³-t mindenképpen át kell venni. Az adott évben át nem vett mennyiséget a következő öt évben ugyan fel lehet használni, de csak azután, hogy a kötelezően átveendő mennyiséget már megvettük. A fel nem használt gáz értékének felét ki kell fizetni – előre.

2005-ben a Mol a hosszú távú szerződéssel és a gáztárolókkal együtt eladta nagykereskedelmi üzletágát az E.ON-nak, így jött létre az EFT, amely a vásárlással a hosszú távú szerződés tulajdonosa lett, és az EFS, amely az infrastruktúráé. Ám 2009-ben az európai uniós szabályozás értelmében az egyvásárlós modellt felváltotta a liberalizált piac, és azóta már senkinek nem kötelező az EFT-től vásárolni a földgázt – neki viszont kötelező felajánlania a gázt a lakossági fogyasztókat ellátó szolgáltatók felé. A szolgáltatók és a fogyasztók közti árat még mindig az állam (illetve a Magyar Energia Hivatal) határozza meg, és a fogyasztók védelme, valamint a kormány rezsiharca okán igyekszik ezt minél inkább lefelé szorítani.

Az ekkor már az E.ON tulajdonában lévő EFT tehát az így megváltozott piaci környezetben elesett biztos felvevőpiaca egy részétől: míg 2005-ben 13 milliárd m³ gázt értékesített szabályozott áron az országban, 2009-ben 6, 2012-ben pedig már csak 3,6 milliárdot. A válság hatására általában is csökkent Magyarország földgázfelhasználása: a 2005-ben 14 milliárd m³-t kitevő fogyasztás 2009-ben és 2012-ben is 11 milliárd m³ alatt maradt. Végül pedig az USA-ból az Európába érkező földgáz jelentős túlkínálatot teremtett a kontinens nyugati felén. Ennek is köszönhetően az ún. spotpiaci földgázárak erőteljesen zuhantak. (A spotgáz az azonnal megvásárolható gáz: a spotár egy ideje valószínűleg kedvezőbb, mint a hosszú távú Mol–Gazprom-, illetve később E.ON–Gazprom-megállapodásban meghatározott ár.) A magyar–osztrák vezetéken szállítási jogot szerző kereskedők számára olcsó spotpiaci földgázforrások váltak elérhetővé, s megnőtt a Nyugatról behozott gáz aránya a teljes földgázimporton belül. Mindez a hosszú távú, még mindig olajindexált áron beszerző EFT-t értelemszerűen igen hátrányosan érintette. Az elérhető információk szerint az EFT-nek, illetve tulajdonosának, az E.ON-nak (más európai vállalatokhoz hasonlóan) azért sikerült az eredeti szerződéses árképleten változtatni, és 3,3 milliárd m³ mennyiséget spot­árazáshoz kötni.

Mennyit érnek a vállalatok?

Az EFS értékének jelentős részét az infra­struktúra, tárgyi eszközállomány (tárolók, kútszerkezetek) és a tárolt földgáz jelenti: a vállalat 2012-ben a tárolói piac közel 70 százalékát (4,4 milliárd m³) birtokolta. Az Átlátszó által kiperelt, 2011–2012-ben készült vállalatértékelések szerint az EFS értéke 243–273 milliárd ­forint volt akkor. (A Mol egyébként a 2006. évi beszámolója szerint 92 milliárd forintos áron adta el a céget az E.ON-nak, ehhez járult még a társaságnak a Mol felé fennálló 147 milliárd forintos adósságállománya, amit az E.ON szintén kifizetett.) A vásárlást követő években az EFS (illetve tulajdonosa, az E.ON) több fejlesztést is végrehajtott, ami növelhette a vál­lalat értékét. Az EFS 2006 óta rendre 21–28 milliárd forintos üzemi eredményt ért el, a kifizetett osztalék 8–18 milliárd forint között mozgott 2006 és 2011 között (kivéve 2008-at, amikor nem történt osztalékkifizetés). 2013-ban már az MVM 3 milliárd forint osztalékot vett ki a cégből. Vagyis azt mondhatjuk, hogy mindeddig ez nyereséges vállalat volt.

Ennél kicsit bonyolultabb a helyzet az EFT esetében. Mivel a vállalat lényegében nem rendelkezik infrastruktúrával, itt a fő értéket a meglévő gázbeszerzési és értékesítési szerződések, vevőkapcsolatok jelentik. Az EFT üzemi eredménye 2006 óta a legtöbb évben pozitív volt: tavaly 21 milliárd forint, az adózott eredmény pedig közel 13 milliárd, amit a tulajdonos MVM osztalék formájában ki is vett. ­Vagyis tulajdonképpen ez is egy nyereséges vállalat. Csakhogy. A beszerzési szerződések közül nyilván a Gazprommal fennálló hosszú távú szerződés a legjelentősebb – ami amennyire értékes, annyira kockázatos is. Mégpedig az előzőekben már ismertetett take-or-pay konstrukció és a jelenlegi piaci lehetőségek miatt. A nyilvánosságra került szakértői anyagok szerint az EFT értékelése kétféleképpen történt: a take-or-pay kockázatokkal számolva a társaság értéke –598 és –162 milliárd, a take-or-pay kockázatokat figyelmen kívül hagyva
–64 és 50 milliárd forint közé tehető. (Az E.ON egyébként 24 milliárd forintos vételárat fizetett ezért a cégért 2005-ben a Molnak.)

A két vállalat együttes értéke tehát az értékelések szerint legrosszabb esetben –355 mil­liárd forint: ezt az összeget az EFT –598 mil­liárdos legalacsonyabb becsült értékének és az EFS legalacsonyabb becsült értékének (243 milliárd) összeadása adja. Legjobb esetben pedig 323 milliárd forint (az EFS legmagasabb becsült értékének és az EFT take-or-pay kockázatok nélkül számolt legmagasabb értékének összege, vagyis 273+50 milliárd). Tehát: jó esetben valamivel a becsült értéke alatt vásárolta meg az MVM a vállalatokat, rossz esetben viszont észvesztően többet adott érte.

Hogy melyik eset az érvényes, az nagyjából attól függ, sikerül-e az MVM-nek, illetve a magyar államnak módosítania a 2015-ig érvényben lévő hosszú távú szerződés feltételein. Az MVM szakértői anyaga szerint, ha 2015 végéig marad ez az árképzés és a kötelezően átveendő mennyiség, akkor akár 686 milliárd forint veszteséget is realizálhat az MVM. A KPMG jelentése szerint az EFT 2009–2011 között évi 1,7-1,7-1,4 milliárd m³ gázt nem vett át, amit azonban részben már kifizetett (kb. 49 mil­liárd forint összegben). Vagyis 2013–2015 között ezeket a mennyiségeket még a kötelező mennyiségen felül át kéne vennünk, és a nem kifizetett részét kifizetni. Az anyag szerint mindenképpen el kéne érni, hogy ezeket átütemezhessük 2015 utánra, sőt: a 2013–2015 időszakra vonatkozó kötelező mennyiségeket is csökkentenünk kéne évi 3-5 milliárd m³-rel. Szakértők szerint a legjobban azzal járnánk, ha 2018 után csak a lakossági szolgáltatás biztosításához szükséges 3-4 milliárd köbméter gázra szerződnénk le.

A Gazprom egyébként jelezte tárgyalási hajlandóságát, és sajtóhírek szerint folyik is valamifajta beszélgetés a magyar és az orosz fél között. A jelek szerint a magyar kormány erősen bízik abban, hogy képes lesz számunkra kedvező feltételeket kiénekelni a Gazpromból 2015-ig és azután is, és így biztosíthatja a cég veszteségmentes működését. A kedvező árú gázt pedig nagy eséllyel el is tudja majd adni; és valószínűleg az is a szeme előtt lebeg, hogy ez a konstrukció lesz majd a rezsicsökkentés fenntartásának záloga.

Akár segítheti is hazánkat a tárgyalásban az EU 2012-ben indított trösztellenes eljárásának eredménye (ha egyszer lesz). Az unió ugyan­is a vizsgálattal többek között arra keresi a ­választ, hogy túl magas árakat szabott-e a Gazprom az olajárhoz kötött gázárakkal.

Összességében tehát az elérhető informá­ciók alapján úgy tűnik, hogy az állam két elég jól teljesítő vállalatot vásárolt meg, amelyek közül azonban az egyik jelentős kockázatot hordoz, és ez akár komoly veszteségeket is okozhat az MVM – közvetve: az adófizetők – számára a következő években. Ezt azonban a Gaz­p­rommal folytatott tárgyalások eredményének ismerete nélkül nem tudjuk megítélni. Az nem könnyű tárgyalásokat vetít előre, hogy az orosz fél a gáz eladási árát szívesen köti egyéb, politikai feltételekhez. Az pedig már egészen más kérdés, hogy biztosan ebbe kellett-e befektetni a pénzünket, vagy lett volna jobb helye is.