Március 31-ig kell eldöntenie a megmaradt 100 ezer tagnak, hogy a tavalyi választásukat megerősítve magánpénztári tagok maradnak, vagy mégis inkább visszatérnek a teljesen állami nyugdíjrendszerbe. „Az állam biztonságba helyezi a nyugdíjakat” típusú szöveggel e körben nyilván nem volt érdemes próbálkozni, viszont a kormány a visszalépés ösztönzésére újra bedobta a reálhozamos trükköt: aki visszalép, megkapja a hozam infláció feletti részét, az úgynevezett reálhozamot. Jellemző az eljárás inkorrektségére, hogy ennek adómentességéről az utolsó pillanatban, egy március 26-án elfogadott jogszabályban rendelkezett az Országgyűlés, holott az a reálhozamos szabály meghozatalakor is egyszerűen megoldható lett volna – bár akkor nem lehetett volna hónapokig bizonytalanságban tartani a tagokat. Ugyanakkor a reálhozam mértéke a visszalépők számára a május 31-i fordulónapon válik ismertté. Márpedig nincs ember, aki a jelenlegi gazdaságpolitikáról – és így a kötvény- és részvénypiaci mozgásokról, az inflációról, végső soron a reálhozamról – bármilyen épeszű előrejelzést tudna adni.
Fotó: MTI
Még inkább lehetetlen helyzetben vannak azok, akik a pénztárban maradást fontolgatják. Az már korábban nyilvánvalóvá vált, hogy a tavalyi fenyegetés hatására visszalépő 2,8 millió embert egész egyszerűen becsapta a kormány.
A „választás” megkönnyítésére törvényi erővel megfenyegették a tagokat, hogy aki marad a pénztáránál, az az állami nyugdíjrendszerből kiszerződik. Miután a tagok 97 százaléka visszalépett az állami rendszerbe (és 3000 milliárd forintot áttolt oda), erre az eszközre már nem volt szükség, ezért a magánpénztárakban maradóknál eltörölték a kiszerződéssel fenyegetést – legalábbis részben. A jogos előírás ugyanis az lenne, hogy arra az időszakra, amíg a nyugdíjjárulék egy részét a pénztárak kapták, csak az állami nyugdíj 75 százaléka járna, de ha minden befizetés az államhoz kerül, akkor teljes nyugdíj is jön az államtól. Csakhogy a módosított jogszabály szerint – bár a járulékok 100 százaléka 2010 novembere óta az államnak megy – 2012 januárjától mégiscsak 75 százaléknyi állami nyugdíj jár azoknak, akik tagok maradtak. Ez pedig nagy különbség.
Egy fiktív példával: aki 40 éven keresztül dolgozott és minden hónapban ugyanannyit keresett, valamint az első tíz évben pénztári tagdíjat is fizetett, annak jogosan 93,75 százalék állami nyugdíj járna. (10 évre 75%, 30 évre 100%, ezt átlagoltuk). Ehelyett azonban 75 százalékot fog kapni a jelenlegi szabályozás szerint. A Nemzetgazdasági Minisztérium ugyan azt állította, hogy 100 százalékos befizetésért 100 százalék állami nyugdíj jár, csak hát a törvény egészen mást mond. Ezt az apró ellentmondást a hó végi határidőig már nyilván nem oldják fel. Lehet, hogy a már jól bevált módszert fogják alkalmazni: ködösítenek, aztán ha néhány tízezren megint odaadják az államnak a megtakarításaikat, akkor a továbbra is maradók végül – egy törvénymódosítással – csak megkapják a 100 százalékot. Mert egyébként ez a rendelkezés minden jogállami normával ellentétes, hiszen diszkriminatív, mert a nyugdíjígéretben különbséget tesz pénztári tag és nem tag között, holott az állami nyugdíjkasszába ugyanannyit fizetnek.
A bizonytalanságot fokozza, hogy folyó befizetések nélkül a pénztáraknak nincsenek bevételeik a működésük finanszírozására. Ezért önkéntes befizetésekre számítanak (ennek 0,9 százalékát fordíthatják működésre), illetve a számlavezetési díjhoz nagyon hasonló „adományokat” kérnek a tagoktól. A pénztári szektorban már jó ideje zajlik az összeolvadás és lemorzsolódás, kérdés, hogy a végül megmaradók mennyi ideig húzhatják rendszeres bevételek nélkül. Nagyon egyszerű megoldás lenne, ha az eddig összegyűlt vagyont át lehetne vinni valamelyik önkéntes nyugdíjpénztárba, akkor a további befizetésekre adókedvezmény is vonatkozna. Ez a lépés, együtt az állami nyugdíjrész rendezésével azt jelenthetné, hogy a kitartó pénztártagokat a kormány immár békén hagyja, hiszen a nyugdíjvagyon nagy részét már úgyis megszerezte (abba most ne gondoljunk bele, hogy mi lett vele). Vagy újra elővehették volna a kiszerződést, a zsarolást, de akár a közönséges államosítást is, ha annyira kell a maradék 250 milliárd forintnyi vagyon. A két tiszta megoldás helyett van ez a maszatolás. Így csak abban reménykedhetnek a pénztárak és a tagok is, hogy lesz majd egy másik kormány, amelyik újra lehetővé teszi a járulékok megosztását vagy az önkéntes és a magánpénztári szektor összevonását, illetve tisztességesen számolja az állami nyugdíjrészt. A mostani döntéshozókat ugyanis nyilvánvalóan nem érdekli, hogy százezer embert és egy sor pénzügyi vállalkozást tartanak bizonytalanságban, és hogy ennek milyen hatása van a velük szembeni általános bizalomra.
