Az őrjítő döntés körülményeiről saját maguk írtak cikket.

Donald Trump és az ő követői, az igazságon túli meseország dühös lakói meg vannak róla győződve, hogy a mainstream média hazudik. Ez nagyjából egész világnézetük alapja, hiszen ha a mainstream média igazat írna, legalább néha, egy kicsit, akkor az azt jelentené, hogy bálványaik egyfolytában hazudnak és lopnak. Trump magyar követői, a Fidesz politikusai és médiamunkásai túl is szárnyalják mesterüket. Nálunk elképzelhetetlen lenne, amit Trump csinált, hogy megválasztása után ellátogatott a vezető politikai napilap szerkesztőségébe, és miközben interjút adott nekik, kifejezte csodálatát a munkájuk iránt, akkor is, ha sok vitája volt velük, és mondtak egymásra kemény dolgokat. (Orbán Viktor például hat éve nem nyilatkozik érdemben a független médiának, a korábbi vezető politikai napilapot pedig minden jel szerint épp az ő szándékának megfelelően zárták be.)

A cikk, amit ezen a héten kiválasztottam, pont azt mutatja, hogy bár úgy tűnhet, az amerikai sajtó ész nélkül tüzel Trumpra, de közelebbről nézve kiderül, mennyire ragaszkodnak a saját szakmai alapelveikhez. Akkor is, ha ezzel megfosztják magukat egy hatalmas sztoritól, és mellesleg Trumpot is segítik vele.

Mert ezekből az elvekből például az következett, hogy részletesen beszámoltak a Hillary Clinton kampányát leginkább megtépázó, kiszivárogtatott e-mailekről, miközben nem, vagy csak óvatosan írtak a szivárogtatások hátteréről. Pedig a nagyobb sztori, az igazi sztori az volt, hogy az orosz kormány utasítására hackerek feltörték Clintonék szervereit, és pont akkor szivárogtatták ki a megszűrt leveleket, amikor az Trumpnak a legjobban jött. Csakhogy erre nem volt bizonyíték (amíg az amerikai titkosszolgálatok, a választások után, közzé nem tették jelentésüket), míg Clintonék e-mailjeire, a bennük lévő kínos információkra igen.

Trump, Russia, and the News Story That Wasn’t

A New York Times mostani cikke arról szól, hogy a lap szerkesztőségébe már tavaly ősszel megérkeztek az információk, amelyek nemrég robbantak az amerikai médiában. Az egyik legsúlyosabb állítás az volt, hogy titkos kommunikáció zajlik Putyin és Trump stábja között. A másik pedig az elhíresült dosszié volt, benne a moszkvai golden showerrel és azzal az állítással, hogy az oroszok Trumpról is gyűjtöttek terhelő információkat, csak azokat nem használták fel (még). Naivitás lenne azt gondolni, hogy ezek publikálása összedöntötte volna Trump kampányát, hiszen annak pont az volt az egyik legnagyobb ereje, hogy elszánt híveit semmi, de tényleg semmi botrány nem ingathatta meg – főleg azért nem, mert eleve el sem hitték, hogy igaz. De egy ilyen szoros választási befutónál azért nehéz nem arra gondolni, hogy megfordíthatták volna az eredményt a fenti információk.

A Times szerkesztője, a cikket szerző Liz Spayd most azt állítja, hogy hiba volt visszatartani ezeket. Perdöntő bizonyítékkal valóban nem rendelkeztek, de azt biztosan tudták, hogy az FBI komoly vizsgálatot folytat, ez pedig már önmagában hírértékű – érvel. (Az FBI annyira komolyan vette a kérdést, hogy egy ponton kérték is a lapot, hogy ne publikálja az anyagot.) Ez logikusan hangzik, hiszen amikor az FBI igazgatója, máig sem érthető okokból, kiállt a nyilvánosság elé a választás előtt nem sokkal, és közölte, újra vizsgálják Clinton e-mailjeit, az, mármint pusztán a vizsgálat ténye mindenhol vezető hír volt napokig.

A Times másik szerkesztője viszont ma is úgy gondolja, helyesen döntöttek. Részletesen írtak Trump orosz kapcsolatairól, megírtak mindent, amit bizonyítani tudtak, de a fentieket, a legdurvább sztorikat nem tudták bizonyítani.

További olvasnivalók

– Lee Smith, a konzervatív Hudson Institute kutatója kegyetlenül éles kirohanása Obama külpolitikája ellen, hátborzongató következtetésekkel. (Tabletmag)

– Személyes hangú nagyesszé Obama és a fekete közösség viszonyáról (Atlantic)

– Hogyan omlott össze a BitTorrent? (Backchannel)