Valljuk be, ha egy cikk azzal indít, hogy betekinthetünk egy hollywoodi szuperprodukció kulisszái mögé, valamint az egyik legnagyobb globális celeb családi életébe, akkor bizony nem nagyon számítunk rá, hogy perceken belül feldolgozhatatlan traumákkal és kibogozhatatlan politikai problémákkal szembesülünk. Pedig itt éppen ez történik.
Persze, ha valahonnan ismerős a szerző neve, akkor már eleve gyanakodhatunk, hogy itt nem a filmipar finomságairól lesz szó. Julian Borger több válságövezetből tudósított, és a délszláv háború fő bűnöseiről írt könyvet. De akkor mi érdekelheti egy Angelina Jolie-film forgatásán?
Hát az, hogy a First They Killed My Father jóval több fikciós alkotásnál, ahogy Kambodzsában Jolie-t sem filmsztárként tartják számon. Hanem mint az ország egyik legaktívabb jótevőjét, aki munkálkodása elismeréseképpen állampolgárságot kapott, és akinek egyik örökbe fogadott gyereke is kambodzsai. Részben neki, ennek a 14 éves fiúnak, az ő aktív lelkesedésének köszönhető, hogy Jolie végül belevágott a régóta tervezett projektbe, amely Loung Ung életrajzán alapul. A kambodzsai nő 5 éves volt, amikor a családját kivégezték a vörös khmerek.
A hétmilliós országban mintegy 2 millió ember halálához vezető, 1975 és 1979 közti rémuralomról itt olvashatnak egy régebbi narancsos interjút Kassie Neou civil vezetővel és egykori politikai fogollyal. Ő is elmondja, milyen nehéz feldolgoznia Kambodzsának ezt a múltat, milyen nehéz megtörni a hallgatást. Egyrészt azért, mert a mai elit sok tagja is érintett volt Pol Poték rendszerében, másrészt mert tágabb értelemben minden kambodzsai személyesen érintett – hiszen gyakorlatilag nincs köztük olyan, akinek a családjában, a baráti körében ne lennének áldozatok és elkövetők.
Jolie filmje gondosan és okosan közelít ehhez a traumához. A film jórészt khmer nyelven készült és csupa kambodzsai szereplővel, vagyis tulajdonképpen túlélők játszanak benne. A forgatás helyszíne is Kambodzsa, aminek külön ereje van, de nem volt egyszerű elintézni.
A cikk beszámol ezekről a körülményekről, megismerjük belőle Loung Ung történetét, és Jolie is megosztja velünk az elképzeléseit, milyen művészi és szervezési eszközökkel akarja elérni, hogy a film valóban megszólítsa az ország népét. És látjuk a színészek reakcióit, ahogy újraélik a múltat, és körbenézünk az országban is, amely egy hónap múlva szembesül majd a saját történetével. (A film amerikai premierje fél évvel később lesz csak, de a kambodzsai falvakban már februárban elkezdik vetíteni.)
De olyan zseniális epizódok is belefértek a sokfelé kanyargó cikkbe, mint Pol Pot elhanyagolt sírjának felkeresése, amelyet egyetlen ember látogat rendszeresen: egy thai szerencsejátékos, akinek Pol Pot egyszer megjelent álmában, és ez olyan szerencsét hozott neki, hogy azóta mindig hoz virágot a sírjára. Lassan más szerencselovagok is kezdenek odaszokni, hátha nekik is bejön.
További olvasnivalók
A hét legnagyobb hatású cikke nyilván a CNN riportja volt Trumpról és a hekkelésekről. Erről sokfelé lehetett olvasni, de az eredetit is érdemes megnézni, mármint hogy mi van benne és mi nincs benne. (CNN)
A New Yorkerben a legtöbb időt magánzárkában töltő amerikai, az elkötelezett fekete polgárjogi harcos, a majd' ötven év börtön után szabaduló Albert Woodfox története. (New Yorker)
A Pulitzer-díjas Michael Cunningham – akivel alig egy éve interjúztunk egy jót – beavat David Bowie utolsó titkos projektjének részleteibe, amely egy nyugodt szívvel elmebetegnek nevezhető musical lett volna, Cunningham szövegével, Bowie által írt Bob Dylan-dalokkal, na meg alienekkel és mariachi zenével. (GQ)
