tévéSmaci

A hamelni patkányfog

  • tévésmaci
  • 2015. július 4.

Interaktív

És vajon melyik bánatos úr­istenhez könyörögtek, melyik templomban vasárnap délelőtt a dagadt bajor lelki üd­véért? Pedig épp aznap volt Rainer Werner Fassbinder ­születésének 75. évfordulója. Szép kerek szám, retrospektív vetítések, egy kis konferencia, nagyobbacska szimpózium, a faszomat. Maradjon ott, ahol van: pokolban, annak is legkénkövesebb üstjében, főve a zsíros levében. Különben is, mit akar? Aznap volt Clint Eastwood nyolcvanöt éves, coki. Annak a legjobb filmje, ezt megírta az újság, a Nincs bocsánat – én kérek inkább bocsánatot, illetve az anyámat. Most tényleg soroljam föl, ki mindenki volt vasárnapi születésnapos? Colin Farrell, he? Az milyen csávó volt már az Erőszakikban, Brooke ­Shieldsről meg azt írják a lapok, hogy nem volt jobb nő nála a nyolcvanas években. Rainer Werner Fassbinder milyen nő volt? Nos, elég nyilvánvaló: ronda, épp olyan, mint pasinak. Harminchét éves volt, amikor elpatkolt, egy évvel fiatalabb, mint most Nemes Jeles László, az első filmjével nagyot dobó magyar fiú. Persze a gazdasági csoda gyümölcseivel két pofára töltekező Nyugat-Németországban biztos könnyebb volt filmet csinálni, mint ma Magyarországon. Ott nem volt nagy művészet 1969-ben

négy filmet csinálni, s mellesleg három színdarabot írni, négyet meg megrendezni. Hetvenben meg hat filmet, aztán hetvenegyben még egyet, hetvenkettőben még kettőt meg egy tévésorozatot. Próbálta volna mindezt a Faszi Andy Vajna alatt! Önök szerint hány filmre adott volna a Nemzeti Filmalap pénzt Rainer Werner Fassbindernek? Szerintem is. De hát ki a fenének hiányzik? Kinek hiányoznak a… hogy is mondta a minap, kis lovag? Kinek hiányoznak a buzeránsok? Kinek hiányoznak az arab bikákkal üzekedő vén nyanyák, kinek hiányoznak a magukat a szerelemért nővé operáltató szerencsétlenek, kinek hiányoznak az elesettek, az elhagyottak, az odavetettek. Tessék már megérteni, az elhagyottak azért elhagyottak, mert el vannak hagyva. Ne akarjanak még filmet is. „Bieberkopf én vagyok” – Bieberkopf maradjon a seggén, Fassbindert is épp csak most (úgy húsz éve) felejtettük el: ha eszünkbe jutna, tán végig kellene gondolni valamit, bármit, de mi nem vagyunk Bieberkopfok, pláne nem részeges, drogfüggő, szeretetéhes flótások. Mi az élet marha nagy királyai vagyunk, nézzük a tévét.

Pénteken (5-én) minden kiderül a nagy büdös amerikai holdmisszióról, a majdnem valamilyen díjas Szaniszló Ferenc, pardon, bocsánat a majdnem Poe-díjas Peter Hyams Földi űrutazás című filmjéből fél hét után a Film Mánián megtudhatjuk, a nagy büdös Holdra szállás pont olyan volt, mint a Rammstein együttes America c. számához forgatott videoklip felvétele: kicsit izzadmányos, de teljesen komolytalan. Ám mivel ezt a kor (a hetvenes években járunk) legjobb amerikai színészei (Elliott Gould, Sam Waterston, James Brolin) és O. J. Simpson vezetik elő, nyugodtan elénekelhetjük a tiszteletükre
a mondott Rammstein szerzeményét, de legalább a refrént belőle: We’re all living in America, Amerika ist wunderbar. We’re all living in America, Amerika, Amerika. We’re all living in America, Coca-Cola, some­times WAR, We’re all living in America, Amerika, Amerika.

Szombaton az y hetvenötödik születésnapját ünnepeljük, legalábbis az állami tévén (a kereskedelmi kanálisoknak bezzeg ez nem ünnep, csak a Valentin-nap), ezért a Duna Tv 21.20-kor a Ryan közlegény megmentését adja, az m3 meg egy órával előbb a Cyrano de Bergeracot, az 1950-ös amerikai kiszerelésben, a bársonyos hangú Ferrer Józseffel a címszerepben.

Vasárnap este az m2-n American graffiti lesz, amiről már lekopott sajna minden idők leghülyébb magyar címe: A rock nagy évtizede. A Film Cafén este nyolc után a legszebb pályaelhagyó, Bridget Fonda továbbra is lejátszik mindenkit a Jackie Brownban.

Szerdán még lesz egy Cyrano de Bergerac, ezúttal a Film+-on, Depardieu Gerard-ral, akin valamit elnézhettek, mert nem az orra a nagy. S ha már ennyit veszkődik a tévé a nagyorrúakkal, szerintem itt és most a Pinokkió életszerűbbnek tűnne. Tévézni brrr.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.