tévéSmaci

A hamelni patkányfog

  • tévésmaci
  • 2015. július 4.

Interaktív

És vajon melyik bánatos úr­istenhez könyörögtek, melyik templomban vasárnap délelőtt a dagadt bajor lelki üd­véért? Pedig épp aznap volt Rainer Werner Fassbinder ­születésének 75. évfordulója. Szép kerek szám, retrospektív vetítések, egy kis konferencia, nagyobbacska szimpózium, a faszomat. Maradjon ott, ahol van: pokolban, annak is legkénkövesebb üstjében, főve a zsíros levében. Különben is, mit akar? Aznap volt Clint Eastwood nyolcvanöt éves, coki. Annak a legjobb filmje, ezt megírta az újság, a Nincs bocsánat – én kérek inkább bocsánatot, illetve az anyámat. Most tényleg soroljam föl, ki mindenki volt vasárnapi születésnapos? Colin Farrell, he? Az milyen csávó volt már az Erőszakikban, Brooke ­Shieldsről meg azt írják a lapok, hogy nem volt jobb nő nála a nyolcvanas években. Rainer Werner Fassbinder milyen nő volt? Nos, elég nyilvánvaló: ronda, épp olyan, mint pasinak. Harminchét éves volt, amikor elpatkolt, egy évvel fiatalabb, mint most Nemes Jeles László, az első filmjével nagyot dobó magyar fiú. Persze a gazdasági csoda gyümölcseivel két pofára töltekező Nyugat-Németországban biztos könnyebb volt filmet csinálni, mint ma Magyarországon. Ott nem volt nagy művészet 1969-ben

négy filmet csinálni, s mellesleg három színdarabot írni, négyet meg megrendezni. Hetvenben meg hat filmet, aztán hetvenegyben még egyet, hetvenkettőben még kettőt meg egy tévésorozatot. Próbálta volna mindezt a Faszi Andy Vajna alatt! Önök szerint hány filmre adott volna a Nemzeti Filmalap pénzt Rainer Werner Fassbindernek? Szerintem is. De hát ki a fenének hiányzik? Kinek hiányoznak a… hogy is mondta a minap, kis lovag? Kinek hiányoznak a buzeránsok? Kinek hiányoznak az arab bikákkal üzekedő vén nyanyák, kinek hiányoznak a magukat a szerelemért nővé operáltató szerencsétlenek, kinek hiányoznak az elesettek, az elhagyottak, az odavetettek. Tessék már megérteni, az elhagyottak azért elhagyottak, mert el vannak hagyva. Ne akarjanak még filmet is. „Bieberkopf én vagyok” – Bieberkopf maradjon a seggén, Fassbindert is épp csak most (úgy húsz éve) felejtettük el: ha eszünkbe jutna, tán végig kellene gondolni valamit, bármit, de mi nem vagyunk Bieberkopfok, pláne nem részeges, drogfüggő, szeretetéhes flótások. Mi az élet marha nagy királyai vagyunk, nézzük a tévét.

Pénteken (5-én) minden kiderül a nagy büdös amerikai holdmisszióról, a majdnem valamilyen díjas Szaniszló Ferenc, pardon, bocsánat a majdnem Poe-díjas Peter Hyams Földi űrutazás című filmjéből fél hét után a Film Mánián megtudhatjuk, a nagy büdös Holdra szállás pont olyan volt, mint a Rammstein együttes America c. számához forgatott videoklip felvétele: kicsit izzadmányos, de teljesen komolytalan. Ám mivel ezt a kor (a hetvenes években járunk) legjobb amerikai színészei (Elliott Gould, Sam Waterston, James Brolin) és O. J. Simpson vezetik elő, nyugodtan elénekelhetjük a tiszteletükre
a mondott Rammstein szerzeményét, de legalább a refrént belőle: We’re all living in America, Amerika ist wunderbar. We’re all living in America, Amerika, Amerika. We’re all living in America, Coca-Cola, some­times WAR, We’re all living in America, Amerika, Amerika.

Szombaton az y hetvenötödik születésnapját ünnepeljük, legalábbis az állami tévén (a kereskedelmi kanálisoknak bezzeg ez nem ünnep, csak a Valentin-nap), ezért a Duna Tv 21.20-kor a Ryan közlegény megmentését adja, az m3 meg egy órával előbb a Cyrano de Bergeracot, az 1950-ös amerikai kiszerelésben, a bársonyos hangú Ferrer Józseffel a címszerepben.

Vasárnap este az m2-n American graffiti lesz, amiről már lekopott sajna minden idők leghülyébb magyar címe: A rock nagy évtizede. A Film Cafén este nyolc után a legszebb pályaelhagyó, Bridget Fonda továbbra is lejátszik mindenkit a Jackie Brownban.

Szerdán még lesz egy Cyrano de Bergerac, ezúttal a Film+-on, Depardieu Gerard-ral, akin valamit elnézhettek, mert nem az orra a nagy. S ha már ennyit veszkődik a tévé a nagyorrúakkal, szerintem itt és most a Pinokkió életszerűbbnek tűnne. Tévézni brrr.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.