Rádió
Hídfőország
Új hullámos elemző műsor a Lánchíd Rádióban
Mert, mondjuk, azt még fel lehetne hozni a mű védelmében, hogy a giccsfaktor már a feldolgozás alapját jelentő Radnóti-versben (Levél) is erősen jelen van – tegyük hozzá, a költő mindössze tizennyolc évesen írta –, épp ezért nem mondhatjuk, hogy a dal megerőszakolta a verset, legfeljebb csak a legrosszabbat hozta ki belőle. Ám az egész szituáció kellemetlenségét az adja, hogy egy politikai műsor elé lett könnyű kézzel odabiggyesztve, s ha a mai Magyarországon politikai műsor előtt Radnóti-vers megy, akkor ott bizony várható, hogy a holokausztról lesz szó, mégpedig elég otromba módon – mint ahogy Radnóti metonimikus azonosítása a magyar holokauszttal is embertelen félreértés.
De nem érünk rá ezen lamentálni, nagy csörtetéssel ugyanis megérkezik a műsorvezető. Mi most az ő birtokán járunk, és legyünk hálásak, hogy szóba áll velünk, minden gesztusával erre hívja fel a figyelmünket Csintalan Sándor, merthogy róla van szó. Lehet, hogy ez közvetlenségnek van szánva; ha nem, akkor meg sima slendriánság, abból is a fárasztóbb fajta, sármnak álcázott káeurópai igénytelenség. Például: hiába vesz el bő öt percet a műsoridőből az Ágnes Vanilla-opus, amikor lemegy a dal, fújtatás, papírzörgetés és széknyikorgatás fogadja a hallgatót. Persze egy ironikus kiszólás majd helyre teszi ezt az anomáliát, véli a műsorvezető, és már mondja is: „csörgök a papírral, ezt kritikusaink fel szokták róni a számunkra (sic!)”. Hát, tessék.
A pénteki Esti hídfőben a sokoldalú Csintalant két jobboldali újságíró támogatja meg, mindannyian ugyanabban az eléggé billenékeny csónakban eveznek: Szerető Szabolcs a Magyar Nemzet ki- és visszalépő főszerkesztő-helyettese, illetve Dévényi István a Heti Választól. És minden éppen úgy megy, ahogyan azt bárki előre megmondaná. Egy kis kormánykritika, aztán egy kis dicséret, aztán megint egy kis kritika, majd megint egy kis dicséret – és ez a ritmus lüktet itt a végtelenségig. Jó, hogy azt mondja a kormányfő, hogy konszolidálódni kell (vö. „Odafigyelés az emberekre, odafigyelés a mindennapi életre”), de rossz, hogy nem engedik be a sajtó egy részét a rendezvényre, ráadásul nyilvánvalóan mondvacsinált okokból. Vagy: jó, hogy Orbán „beelőzte” Brüsszelt (bármit is jelentsen ez) a menekültkérdés radikális felvetésével, de rossz, hogy mindezt egy elhibázott nemzeti konzultációval próbálják az emberek torkán legyömöszölni. Vagy: jó, hogy a kormány keresi a kapcsolatokat Törökországgal, de rossz, hogy egy indokolatlanul nagy mecsetet akarnak felhúzni Pesten. És így tovább, épp olyan kiszámítottan „elfogulatlan” az elemzés, amilyen kínosan elfogult volt a Simicska-balhé előtt.
A macerás rész meg már megint ez a fránya holokauszt, mert nem lehet róla normálisan beszélni. Legalábbis a műsorvezető dadogása és érthetetlenül széttartó monológja, illetve a vendégek szabadkozásai és óvatoskodó visszakérdezései mintha ezt bizonyítanák – sokadjára. Mert, ugye, nyert ez a Saul fia, amit ugyan egyikük se látott még, de egyfelől így is nagyon érdekesnek, másfelől pedig megosztónak vélik. Csintalan szerint mindenesetre arra kell figyelni, hogy ugyan beszélnek a filmben magyarul is, de nem csak magyarul, szóval ne gondolja senki, hogy ez már megint egy olyan mű, amiben a magyarok gonoszak, mert ez annál általánosabb, és éppen ezért jó, mert nem magyar, illetve nem csak, viszont a dicsőség, ami vele jár, az csak a miénk. Valahogy így. Mi innen azt javasoljuk, hogy aki ezt nem érti, az hallgassa meg büntetésből tízszer a műsorindító dalt, és aki érti, az is.
Esti hídfő, Lánchíd Rádió, május 29.
