A kezdés nagyon erős volt, jól működő és ötletes alaptörténettel. A helyszín Storybrook, a látszólag helyes kis városka, melynek lakói az időbe és a valóságba zárt mesehősök, akik mit sem tudnak mesebeli múltjukról, „igazi” lényükről. A város polgármestere, Regina – a Gonosz Királynő maga – működteti az egész zárt rendszert, mígnem fogadott fia, Henry egy mesekönyv miatt rá nem jön, hogy a várost és lakóit tulajdonképp elátkozták. Felkutatja szülőanyját, Emma Swant, akit visszarángat Storybrookba, és egy évadon keresztül próbál meggyőzni arról, hogy a varázslat létezik, a tanító néni konkrétan Hófehérke, a sarki étterem a Nagymamáé és a pszichiáter Tücsök maga a Pinocchióból. Ilyen az, ha Grimmék, Andersen és Disney egy hatalmas dzsemborit rendeznek. A legszebb az egészben, hogy ez a konstrukció nem esik szét. A mesei jellemükről mit sem tudó átlagpolgárok ugyanis remekül vannak kitalálva, jól működik a mögéjük rakott mesei flashbackkomplexum is.
A két főgonosz, Regina és Zörgőfürge (aki a Grimm testvérek kissé elfeledett Rumplestilzchene, magyar mesefordításokból Tűzmanónak ismert, gátlástalan, szalmából aranyat fonó rossztevője) ügyesen árnyalt figurák. Az ismert mesék és szereplők rekontextualizálásáról van tehát szó, és ez bizony nagyon jól mutat a rengeteg sematikus mesefeldolgozás után. Iszonyú izgalmas ugyanis látni, hogy az ismert meseszereplők, egyszínű jellemek milyen figurákká válhatnak egy valóságos „civil” életben. Mindeközben különböző történetek és világok általában logikusan és ügyes csavarokkal érnek össze. Persze el kell fogadni, hogy a kevéssé remekbe szabott CGI varázslatokat és a szívkitépést teljesen hétköznapinak tartó világban vagyunk, de ezen az üde atmoszféra gyorsan túllendít.
Az évadok színvonalának fenntartásához azonban nem elég, hogy a főszereplők közül Emma, Regina, Zörgőfürge és Henry nyújtanak színészileg is értékelhető alakítást, miközben az állandó szereplők közül Hófehérke és Herceg lecsúsznak valami borzasztó családi film unalmas nyugdíjas házaspárjának szerepkörébe. A küzdelem már a jók és a gonoszok kettősségének felbontásáért megy, azonban ez ritkán sikerül.
A második évad kifejezetten csalódás, a harmadiknak viszont sikerül lendületet vennie. Egyre több mese kerül be a darálóba, de míg a második és negyedik évad nagy részében ez erőltetetté válik, addig a harmadikban remek ötletnek bizonyul kimozdítani a cselekményt Storybrookból, és feldúlni a klasszikus Sohaországot, falhoz csapni a kanonikus szereplőket és újraértelmezni őket. Kár, hogy a negyedik évadban csak nehézkesen folytatódik, noha érdekes a két fél évadra bontás, amelynek első fele a viszonylag új és elég sikeres Disney Frozen sztorijának előcitálása. Felemás gesztus, mert egyfelől önmagában működő narratív betét lesz belőle, másfelől viszont a nagy egészhez kapcsolva már nyögvenyelős. A második fél évad gonoszai sajnos tökéletesen reflektálatlanok és átgondolatlanul csatlakoznak a történet egészéhez. Az évadzárás persze még így is lehetett volna jó. Az ötlet, hogy magát az Írót kell beemelni saját világába, és megpróbálni a mesék lehetetlenjét – a gonoszoknak hepiendet rendelni –: megállná a helyét. Az Írót azonban rossz színészi játék és elkent háttértörténet jellemzi. A gonoszoknak felírt hepiend kérdése pedig nem biztos, hogy releváns, hiszen a szereplőink az előző évadokban éppen azt igyekeztek bizonyítani, hogy hol hősök, hol nem, és fordítva – a gonosz és a hős kiüresedett címke lesz, amely már nem fedi a jellemeket. Érthetetlen, hogy miért is kell akkor őket elverni a hepiendig.
Tehát van itt valami logikai hiba, és csak remélni lehet, hogy ezen a tervezett új évadban sikerül felülkerekedni. A fene tudja, hogy a feledhetőre sikerült évadzárás cliffhangere és Merlin emlegetése elég lesz-e ehhez? Valószínűleg nem. De a páratlan évadok eddig mindig jobban sikerültek – ha más nem, a számmisztika (legyen itt is mesei elem) adhat okot némi reményre.
Az Egyszer volt, hol nem volt mindenesetre mégis tud(ott) valami olyat, ami miatt a hullámvölgyeket és elbukásokat is érdekes volt figyelemmel kísérni. Bár néha okkal fel akartuk adni, de – mint jó mesehős – kitartottunk. Hol volt, hol nem, hol megérte, hol nem.
Az M2 – Petőfi tévé műsorán
