Tévé

Ádár népe

Az új M1 első napja

Interaktív

Jobb lenne tán tapintatosan félrenézni, és tudomást sem venni a kínos látványról.

Nem felsorolni a bakik tömegét, melyeket a Face­bookon és a gyors reagálású portálokon amúgy is lelkiismeretesen kiveséztek már. Elfelejtkezni az M1-ről, ahogyan voltaképp eddig is tettük: tudtunk ugyan a létezéséről, de eszünk ágában sem volt önszántunkból nézni a műsorát. De hát a nagy csinnadrattával kísért és oly költséges megújulás kiköveteli magának a figyelmet, nem az elcseszett bejátszásokra, a kapcsolási zavarokra, a hibás inzertekre vagy az élveteg arcú reggeli bemondó ideges hadonászására összpontosítva, hanem a bakik által szinte jótékonyan elfedett fő bajokra.

Arra például, hogy a nemzeti hírcsatorna érdemben alig szolgáltat híreket. Nem az ellenzékről vagy a civilekről, hanem szinte bármiről. „Ádár János” – olvasta kárörömmel a fél ország a Kossuth-díjak átadásáról szóló tudósítás kínos elütését, ám a 16 és 17 órai híradók vonatkozó szakaszában nem ez volt az igazi probléma, hanem jóval inkább az, hogy a díjazottakról mindössze ennyi hangzott el: „tizenhárom ember és egy könnyűzenei formáció” kapott idén Kossuth-díjat. Ehhez képest mindkét mondott híradóba befért Lánczi Tamás főelemző álláspontjának sommája: „talán még soha nem hallgatta miniszterelnök beszédét ennyi ember március 15-én”. (Talán időszerű lenne újragondolni a politikai elemző műfaját.) S miközben legkevesebb háromszor adásba került a miniszterelnök ünnepi beszéde, a nap folyamán alig jutott a nézők elé bármi a nagyvilág híreiből. Késő este azután – a Hír Tv mintájára – „Kommentár nélkül” lepergett néhány képsor háborús övezetekről meg a beteg gyermekeket megáldó-megölelő pápáról, de azért mindez hírszolgáltatásként vajmi nehezen értelmezhető.

„Soha senki nem csinált még ilyet Magyarországon” – hangzott el Németh Balázs szájából a felfokozott önértékelésre valló állásfoglalás az esti főhíradóban. S valóban, ilyen csekély arányérzékkel és ennyire szerény intellektuális-szakmai háttérrel talán tényleg nem vágtak még hasonló vállalkozásba hazánkban. Máskülönben nem történhetett volna meg, hogy Csőre Gábor a stúdió hangjaként diadalmasan végignarrálja önnön születéstörténetét: bántóan mórikáló tenorban és olyan kevéssé megírt szöveget felolvasva, amelyhez képest a Hal a tortán narrátori agymenései démoszthenészi remeklések. Józan ítélőképesség birtokában a napközbeni kritikákra való esti nagy visszavágás is elmaradt volna, hiszen az ilyesmi még a kereskedelmi tévéknek sem szokott jól állni. (Ugyan mekkora aránytévesztés már Tóta W. nevét ennyiszer kimondani esti főműsoridőben?)

Bakikból idővel kevesebb lesz, kialakul egyfajta rutin, a műszaki személyzet nagyobb sikerrel bonyolítja majd le a körkapcsolásokat, s borítékolható az is, hogy a csatorna elrettenthetetlen nézői meg fogják szokni a képernyőre alkalmatlan hírolvasókat. Ez mind-mind mellékes. Pár hét múlva alighanem kevesebb okunk lesz kacagni az M1 műsorán. De ettől még nem lesz kevesebb bajunk vele.

M1, március 15.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.