Tévé

Ádár népe

Az új M1 első napja

Interaktív

Jobb lenne tán tapintatosan félrenézni, és tudomást sem venni a kínos látványról.

Nem felsorolni a bakik tömegét, melyeket a Face­bookon és a gyors reagálású portálokon amúgy is lelkiismeretesen kiveséztek már. Elfelejtkezni az M1-ről, ahogyan voltaképp eddig is tettük: tudtunk ugyan a létezéséről, de eszünk ágában sem volt önszántunkból nézni a műsorát. De hát a nagy csinnadrattával kísért és oly költséges megújulás kiköveteli magának a figyelmet, nem az elcseszett bejátszásokra, a kapcsolási zavarokra, a hibás inzertekre vagy az élveteg arcú reggeli bemondó ideges hadonászására összpontosítva, hanem a bakik által szinte jótékonyan elfedett fő bajokra.

Arra például, hogy a nemzeti hírcsatorna érdemben alig szolgáltat híreket. Nem az ellenzékről vagy a civilekről, hanem szinte bármiről. „Ádár János” – olvasta kárörömmel a fél ország a Kossuth-díjak átadásáról szóló tudósítás kínos elütését, ám a 16 és 17 órai híradók vonatkozó szakaszában nem ez volt az igazi probléma, hanem jóval inkább az, hogy a díjazottakról mindössze ennyi hangzott el: „tizenhárom ember és egy könnyűzenei formáció” kapott idén Kossuth-díjat. Ehhez képest mindkét mondott híradóba befért Lánczi Tamás főelemző álláspontjának sommája: „talán még soha nem hallgatta miniszterelnök beszédét ennyi ember március 15-én”. (Talán időszerű lenne újragondolni a politikai elemző műfaját.) S miközben legkevesebb háromszor adásba került a miniszterelnök ünnepi beszéde, a nap folyamán alig jutott a nézők elé bármi a nagyvilág híreiből. Késő este azután – a Hír Tv mintájára – „Kommentár nélkül” lepergett néhány képsor háborús övezetekről meg a beteg gyermekeket megáldó-megölelő pápáról, de azért mindez hírszolgáltatásként vajmi nehezen értelmezhető.

„Soha senki nem csinált még ilyet Magyarországon” – hangzott el Németh Balázs szájából a felfokozott önértékelésre valló állásfoglalás az esti főhíradóban. S valóban, ilyen csekély arányérzékkel és ennyire szerény intellektuális-szakmai háttérrel talán tényleg nem vágtak még hasonló vállalkozásba hazánkban. Máskülönben nem történhetett volna meg, hogy Csőre Gábor a stúdió hangjaként diadalmasan végignarrálja önnön születéstörténetét: bántóan mórikáló tenorban és olyan kevéssé megírt szöveget felolvasva, amelyhez képest a Hal a tortán narrátori agymenései démoszthenészi remeklések. Józan ítélőképesség birtokában a napközbeni kritikákra való esti nagy visszavágás is elmaradt volna, hiszen az ilyesmi még a kereskedelmi tévéknek sem szokott jól állni. (Ugyan mekkora aránytévesztés már Tóta W. nevét ennyiszer kimondani esti főműsoridőben?)

Bakikból idővel kevesebb lesz, kialakul egyfajta rutin, a műszaki személyzet nagyobb sikerrel bonyolítja majd le a körkapcsolásokat, s borítékolható az is, hogy a csatorna elrettenthetetlen nézői meg fogják szokni a képernyőre alkalmatlan hírolvasókat. Ez mind-mind mellékes. Pár hét múlva alighanem kevesebb okunk lesz kacagni az M1 műsorán. De ettől még nem lesz kevesebb bajunk vele.

M1, március 15.

Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.