Amikor Sztupa és Troché rendet raktak az álmokban, az éjszakai, öntudatlan álmokkal kezdték a munkát. Úgy voltak vele, hogy a sok lottóötöst, az örök életeket, a végtelen hatalmakat ráérnek elintézni a végén, ha marad még rá idejük. Sztupa fogott egy elég egyszerű álmot, és kirakta Troché elé a munkapadra, tettetett türelemmel kivárva, míg az akkurátusan visszacsomagolja a párizsit a zsírpapírba. Nézd, ez egy álom! Látom, hülye, nem vagyok vak. De azt nem látod, hogy mi van benne. Teljesen átlagos, mondhatni, mindennapi álom, arról szól, hogy a delikvens repül. Tud repülni, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember csak úgy szálldogál a határ és a tavak felett. Biztos te is álmodtál már ilyet. Igen, Sztupa, álmodtam. Nos, az én tapasztalataim szerint ilyenkor tudja az ember, hogy álmodik. Mármint az álmának a része ez a tudás. Feszít a hólyagja, érzi, hogy mindjárt fel fog ébredni, de dacosan röpdös még egy kicsit, nem engedné el azt a kétségkívül remek érzést, amit akkor érzett tán egyedül az álmokon kívüli életben, amikor megtanult úszni. Még a biciklizés is más, érted, Troché? Troché értette. És tényleg repül még egy kicsit, és érzi, hogy fel fog ébredni mindjárt, és kinn megjön a kukás, és zörög, mint az istennyila, és már nem tud leszállni, felébred röptiben, és rádöbben, hogy nem sikerült. Nem sikerült kihozni magával az álomból a röpülő tudást, pedig ez volt a terve, vagy épp csak átfutott az agyán. Hogy ki kéne hozni. Minden mást otthagyni, a jó időt, a gazdagságot, a Balatonon felszedett csajokat, srácokat, mindent, a gitárszót is, csak a repülést kihozni, jól eldugni valahová. De a rohadt kukás miatt nem tudott rá sort keríteni. Nos, az lenne a feladat tehát, hogy valahogy kihozzuk. A repülni tudást? Igen, most azt, de látom, nem érted, valamit kiszedni az álomból és kihozni, most a repülést persze, de csak azért azt, mert az tűnik a legegyszerűbbnek; ez egy gyakori álom, kábé mindenki ugyanolyannak álmodja, könnyű vagy és szállsz, alattad a táj, és kész. De a táj nem érdekel, teszek a könnyűségre, csak az érdekel, hogyan lehet odabent az álomban szétválasztani a dolgokat, hogy lehet elválasztani a repülést a levegőtől. Szétszedni darabjaira az álmot és valamit áthozni belőle. Értem, Sztupa, fogjunk hozzá. Mi meg a tévézéshez.
Pénteken (20-án) tizenegy utánig kell fennmaradnunk ahhoz, hogy (ismét) bizonyságot szerezzünk afelől, hogy a nyugatnémet újhullám fiatal rendezői beérkezett korukra mindent elfelejtettek, amit valaha ők tudtak legjobban a világon. Talán az egyik pillanatról a másikra történt, vagy évek alatt alakult így, mondjuk a Bádogdob és a Palmetto közt van majdnem húsz év, de Volker Schlöndorff közben sem csillogott. A ViaSat3 persze a Palmettót adja az utóbbi időben széthájpolt Woody Harrelsonnal, ilyen hawaii inges, izzadságszagú, panamakalapos hangulatfilmnek szánta a majsztró, de pont a hangulat nem jött össze.
Szombaton, bár én a veterános filmek közül azt szeretem nagyon, amikor a taták felzúznak az űrbe űrhajón, mert régen űrhajósok voltak, s értük már nem kár, de azért a Red sem kutya. A kivénhedt állami bérgyilkosok utolsó nagy kalandja, amit természetesen folytatás követ. Bruce Willis, John Malkovich és a többiek marháskodását kilenc után adja az RTL Klub. 22.40-kor az első nemzeti Petőfi Sándor televízió műsorára tűzi az Akvárium című, 2009-es brit filmet, ami elsősorban a szutyok kicsinyt tolakodó mutogatásával és Fassbender színész zuhanyozó felsőtestével szerzett érdemeket a maga idejében.
Vasárnap megtanuljuk, hogy egy jó cím képes halhatatlanná tenni egy rossz filmet is, mint történt ez a Szerelmes biciklistákkal, ami a Dunán csorog le, rögtön a Hyppolit, a lakáj után, délután (vaze, a magyar Downton Abbey). Este még Duna, a Rocco és fivéreit rácsomagolták kicsit a Kossuthkiflire, hátha így többen nézik majd. Lehet.
Hétfőn Szalmakutyák este tizenegykor a Film+-on, bizonyságául a címek mindenhatóságáról szőtt elméletünknek, nyilván. Tévézni felesleges.
