Amikor Sztupa és Troché a rózsakertben rendeltek, Sztupa beleszeretett egy rózsába. Jó, ez nyilvánvaló poétikai túlzás, valójában csak nagyon összebarátkoztak. Mondhatjuk így, bár a rózsának köztudomásúan nincsen választása. Néha a köztudomás is tévedhet, hisz ez a rózsa, valamilyen közönséges rózsa rózsa láthatóan kivirult az alatt az idő alatt, míg Sztupa kitüntetett figyelmet szentelt neki. Sztupa naponta kétszer sétált a rózsakertben, de mindig csak addig a rózsáig, nála lecövekelt és beszélt hozzá. Ómafa feljegyzései szerint roppant vicces dolgokat mondott neki, holott soha nem volt egy kimondott humorfelelős. Nem így Troché, mármint ő sem volt egy különösebb humorhuszár, de a rózsakertben máshogyan viselkedett, a rövid vendégjáték dacára afféle gazdaként járt-kelt. Ismert minden rózsát személyesen, vágta mindegyiknek a nevét (olykor a szárát is), a fajtáját, ki nemesítette, hol nemesítette, latin nevét, milyen éghajlatot kedvel, hogyan kell locsolni, milyen földet igényel. Hosszan tudott mesélni a speciális érzékenységű virágok védelméről, de abban is szerfeletti jártasságot mutatott, hogy milyen alkalomra milyen rózsa illik, milyet tegyünk az asztalra teaidőben és máskor, kinek milyen és mekkora csokrot, bár az olyan közhelyes baromságokat, mint hogy a vörös rózsa a szerelem jele lenne, a fehér rózsa meg valami másé, nos, azokhoz még a cáfolat szintjén sem ereszkedett le. Ellenben szívélyesen karon fogott minden kuncsaftot, pedig voltak köztük számosan obskúrus alakok, és körbevezette őket a rózsakertben, mindig más és más kiselőadást rögtönözve nekik. Persze mindenki érdeklődő pofával asszisztált a színjátékhoz, s akadt közöttük olyan is, aki megpillanthatta a rózsájával társalkodó Sztupát. Az ilyenek rendszerint végzetesen hibás következtetést vontak le az élményből.
Pénteken (18-án) este kilenckor az HBO egy német krimivel kedveskedik kedves mindnyájunknak, melyben a helyi jogrendszer egy durvább fekete lyukába tehetünk érdekes kirándulást. Emellett játszik a Collini nem beszélben régi kedvencünk, a jó nevű Heiner Lauterbach is, aki az emlékeim szerint egyszer még – konkrétan Michael Verhoevennél – Semmelweis Ignácot is adta, természetesen jelentős magyar asszisztenciával, rendszerváltástáji tévéfilm, talán Végvári Tamásra emlékszem közülük. Aki viszont csak szűk fél óráig bírja elviselni a jó Heiner pofáját, a Duna tévé irányába télakolhat, ahol a Király táncol című színpompás francia–belga dolgozatot vetítik, mely hol is játszódhatna máshol, mint a Napkirály udvarában. Well, a Napkirály nagy király volt, kezdhetném a feleletemet, de Tchéky Karyónál aligha látott a világ jobb Molière-t, ez igaz akkor is, ha az ugyancsak híres Benoît Magimel is odateszi magát XIV. Lajosként. Magáról a filmről csak annyit, hogy volt nekem egy történész barátom, aki egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy műveiben Napóleont vagy a Napkirályt nevezze Napcsinak, ezért aztán el is fordult Franciaország történelmétől.
Szombaton este kilenckor a Filmbox Extra HD belefog Az ifjú pápa leadásába, az első két résszel. Ekkor A másik Boleyn lány már egy órája megy a Film Cafén. A sorozat a némileg – de tényleg csak egy kicsit – túlértékelt Paolo Sorrentino munkája Jude Law-val és Diane Keatonnal, a film meg egy rendes szirupos marhaság, de ez a királyos filmek hétvégéje, s hát ne feledkezzünk meg Natalie Portman és Scarlett Johansson kettőséről sem. Apropos, tudták önök, hogy Eric Bana magyar? Két független forrás is igazolja pedig, az egyik az, hogy nekem van egy Bana Ferenc nevű ismerősöm (egyszer meg is verték a Fradi-szurkolók, mert azok egyfelől megvernek mindenkit, másfelől őt össze is keverték Bene Ferenccel), a másik meg azt állítja, hogy mielőtt az apja disszidált, Banya Erikának hívták. Vigyázzanak nagyon a tévézéssel, mert állítólag be lehet zsongani tőle.
