Tévésorozat

Ikarosz LA-ben

Nic Pizzolatto: A törvény nevében – Második évad

  • Greff András
  • 2015. szeptember 6.

Interaktív

Adjuk meg Pizzolattónak, ami jár neki:

A törvény nevében, vagyis a True Detective első évadjának két hallucináció között Thomas Ligottitól és Nietzschétől kölcsönzött pesszimista létbölcsességeket mantrázó nyomozója ügyes és minden előképével együtt eredeti találat volt. Dobogós teljesítmény a harsány vonásokkal tüntető rendőri erők versenyében, még ha a Matthew McConaughey értőn ripacs alakításában életre hívott Rust Cohle csak a bronzérmet vihetné is haza az Árva Brooklyn tourette-es és A híd Asperger-szindrómás hekusa mögött. A filmekben ritkán mutogatott, szegény déli városok olajos atmoszférája és az okkultizmus (végül be nem váltott) ígérete pedig végképp szavatolt a tavalyi év egyik legfelkapottabb sorozatának extrémen jó híréért.

Híre most a sorozat második évadjának is van – más kérdés, hogy oly töményen negatív, amire azért csak részben szolgált rá. A félfiktív Los Angelesben, teljesen új gárdával és sztorival bonyolított miniszéria például minden ez irányú híresztelés ellenére ismét fel tud mutatni egy nagyon emlékezetes színészi teljesítményt: Colin Farrell az elődjénél jóval visszafogottabban és hitelesebben hozza bukott detektívjét, aki már a zakója állásával is jelezni tudja, hogy napokon belül felrobban a mája. S noha találkozunk nagyszerű színészekkel (például Kelly Reillyval), akikkel a sorozat látványosan nem képes semmit sem kezdeni, a True Detective második évadjának nyilvánvaló zavarai mégsem a szereposztás melléfogásai­ból adódnak, hanem sokkal inkább az alkotói kontroll maradéktalan elveszítéséből.

A True Detective papíron az HBO presztízsprojektje, de az epizódokat látva már az is kérdéses, hogy mondjuk egy dramaturg ellenőrizte-e Pizzolatto agymenéseit. Eszelős, filmiskolákban már az első félévben sem elnézett hibák halmozódnak ugyanis minden epizódban: követhetetlenül sok szálat és nevet veszünk fel, majd dobunk a sarokba átlátható logika nélkül, miközben a sorozatnak nincs értelmezhető tempója, az alapkonfliktus érdektelen, az események kiagyaltak, a figurák pedig brutálisan túlírtak. Utóbbira egyetlen példaként vegyük csak Antigone Bezzerides nyomozónőt, akinek már a neve sem stimmel, de ezen túl sújtja még egy kisegyházat vezető apa, egy öngyilkos anya, egy pornózó lánytestvér, az alkoholizmus, a játékfüggés, a durva szex iránti vágy, egy magától – mi sem természetesebb – Charles Mansontól elszenvedett gyerekkori molesztálás, valamint a hónapokon át be nem festett hajvégei. A saját életük labirintusába zárt, szívrohamközeli állapotokban tevékenykedő Los Angeles-i rendőrök ötletét Pizzolatto a lehető legnyíltabban James Ellroy regényeiből lopja itt, és mindig rátesz még egy lapáttal azokon a pontokon, amelyek már az eredeti művekben is majdnem összeomlottak a saját súlyuk alatt. Míg ugyanakkor Ellroy az egységesen nyomorult hangulattal, az erősen kézben tartott fordulatos történettel és a szereplők hiteles beszédmódjával rendre képes összetartani túlzásainak rogyadozó katedrálisát, addig Pizzolatto műve javíthatatlanul széttartó. Szereplői hol szűkszavúak és nyersek, hol meg prózaverset mondanak, bűnözői egyszer dörzsöltek,
másszor a fájdalmasságig buták, egy orgiajelenetben pedig a Tágra zárt szemek értelmezhetetlen paródiája kerül össze elébb egy klisés zsaruszéria, majd egy Hitchcock-film zenéjével, mintha csak Török Ferenc rémálmaiban járnánk, ahol éppen Quentin Tarantinónak képzeli magát. Vagyis egy olyan sorozatot látunk, amelynek éceszgéberét az első nagyobb sikere után beletuszkolták az érinthetetlen zseni kategóriájába, miközben megfelelő segítség nélkül sem cselekményt vezetni nem tud, sem feszültséget teremteni, vagy egyszerűen csak biztos kézzel a megfelelő helyekre irányítani a nézők figyelmét (gondoljunk itt a kék gyémántok zavaros történetszálára). Pizzolatto hübriszének mégis megvan az az előnye, hogy emiatt a True Detective-nek ismét sikerül kihullania a biztonsági játékok betonszürke halmazából. Sorozatának második évadja sötét részletszépségekkel tüntető, sajátosan formátlan, kaotikus műalkotássá alakul: kész katasztrófává, ahol alkotó és szereplői egyszerre buknak oly látványosat, hogy ember legyen a talpán, aki le tudja róluk venni a szemét.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.