Tévésorozat

Ikarosz LA-ben

Nic Pizzolatto: A törvény nevében – Második évad

  • Greff András
  • 2015. szeptember 6.

Interaktív

Adjuk meg Pizzolattónak, ami jár neki:

A törvény nevében, vagyis a True Detective első évadjának két hallucináció között Thomas Ligottitól és Nietzschétől kölcsönzött pesszimista létbölcsességeket mantrázó nyomozója ügyes és minden előképével együtt eredeti találat volt. Dobogós teljesítmény a harsány vonásokkal tüntető rendőri erők versenyében, még ha a Matthew McConaughey értőn ripacs alakításában életre hívott Rust Cohle csak a bronzérmet vihetné is haza az Árva Brooklyn tourette-es és A híd Asperger-szindrómás hekusa mögött. A filmekben ritkán mutogatott, szegény déli városok olajos atmoszférája és az okkultizmus (végül be nem váltott) ígérete pedig végképp szavatolt a tavalyi év egyik legfelkapottabb sorozatának extrémen jó híréért.

Híre most a sorozat második évadjának is van – más kérdés, hogy oly töményen negatív, amire azért csak részben szolgált rá. A félfiktív Los Angelesben, teljesen új gárdával és sztorival bonyolított miniszéria például minden ez irányú híresztelés ellenére ismét fel tud mutatni egy nagyon emlékezetes színészi teljesítményt: Colin Farrell az elődjénél jóval visszafogottabban és hitelesebben hozza bukott detektívjét, aki már a zakója állásával is jelezni tudja, hogy napokon belül felrobban a mája. S noha találkozunk nagyszerű színészekkel (például Kelly Reillyval), akikkel a sorozat látványosan nem képes semmit sem kezdeni, a True Detective második évadjának nyilvánvaló zavarai mégsem a szereposztás melléfogásai­ból adódnak, hanem sokkal inkább az alkotói kontroll maradéktalan elveszítéséből.

A True Detective papíron az HBO presztízsprojektje, de az epizódokat látva már az is kérdéses, hogy mondjuk egy dramaturg ellenőrizte-e Pizzolatto agymenéseit. Eszelős, filmiskolákban már az első félévben sem elnézett hibák halmozódnak ugyanis minden epizódban: követhetetlenül sok szálat és nevet veszünk fel, majd dobunk a sarokba átlátható logika nélkül, miközben a sorozatnak nincs értelmezhető tempója, az alapkonfliktus érdektelen, az események kiagyaltak, a figurák pedig brutálisan túlírtak. Utóbbira egyetlen példaként vegyük csak Antigone Bezzerides nyomozónőt, akinek már a neve sem stimmel, de ezen túl sújtja még egy kisegyházat vezető apa, egy öngyilkos anya, egy pornózó lánytestvér, az alkoholizmus, a játékfüggés, a durva szex iránti vágy, egy magától – mi sem természetesebb – Charles Mansontól elszenvedett gyerekkori molesztálás, valamint a hónapokon át be nem festett hajvégei. A saját életük labirintusába zárt, szívrohamközeli állapotokban tevékenykedő Los Angeles-i rendőrök ötletét Pizzolatto a lehető legnyíltabban James Ellroy regényeiből lopja itt, és mindig rátesz még egy lapáttal azokon a pontokon, amelyek már az eredeti művekben is majdnem összeomlottak a saját súlyuk alatt. Míg ugyanakkor Ellroy az egységesen nyomorult hangulattal, az erősen kézben tartott fordulatos történettel és a szereplők hiteles beszédmódjával rendre képes összetartani túlzásainak rogyadozó katedrálisát, addig Pizzolatto műve javíthatatlanul széttartó. Szereplői hol szűkszavúak és nyersek, hol meg prózaverset mondanak, bűnözői egyszer dörzsöltek,
másszor a fájdalmasságig buták, egy orgiajelenetben pedig a Tágra zárt szemek értelmezhetetlen paródiája kerül össze elébb egy klisés zsaruszéria, majd egy Hitchcock-film zenéjével, mintha csak Török Ferenc rémálmaiban járnánk, ahol éppen Quentin Tarantinónak képzeli magát. Vagyis egy olyan sorozatot látunk, amelynek éceszgéberét az első nagyobb sikere után beletuszkolták az érinthetetlen zseni kategóriájába, miközben megfelelő segítség nélkül sem cselekményt vezetni nem tud, sem feszültséget teremteni, vagy egyszerűen csak biztos kézzel a megfelelő helyekre irányítani a nézők figyelmét (gondoljunk itt a kék gyémántok zavaros történetszálára). Pizzolatto hübriszének mégis megvan az az előnye, hogy emiatt a True Detective-nek ismét sikerül kihullania a biztonsági játékok betonszürke halmazából. Sorozatának második évadja sötét részletszépségekkel tüntető, sajátosan formátlan, kaotikus műalkotássá alakul: kész katasztrófává, ahol alkotó és szereplői egyszerre buknak oly látványosat, hogy ember legyen a talpán, aki le tudja róluk venni a szemét.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.