Tévésorozat

Ikarosz LA-ben

Nic Pizzolatto: A törvény nevében – Második évad

  • Greff András
  • 2015. szeptember 6.

Interaktív

Adjuk meg Pizzolattónak, ami jár neki:

A törvény nevében, vagyis a True Detective első évadjának két hallucináció között Thomas Ligottitól és Nietzschétől kölcsönzött pesszimista létbölcsességeket mantrázó nyomozója ügyes és minden előképével együtt eredeti találat volt. Dobogós teljesítmény a harsány vonásokkal tüntető rendőri erők versenyében, még ha a Matthew McConaughey értőn ripacs alakításában életre hívott Rust Cohle csak a bronzérmet vihetné is haza az Árva Brooklyn tourette-es és A híd Asperger-szindrómás hekusa mögött. A filmekben ritkán mutogatott, szegény déli városok olajos atmoszférája és az okkultizmus (végül be nem váltott) ígérete pedig végképp szavatolt a tavalyi év egyik legfelkapottabb sorozatának extrémen jó híréért.

Híre most a sorozat második évadjának is van – más kérdés, hogy oly töményen negatív, amire azért csak részben szolgált rá. A félfiktív Los Angelesben, teljesen új gárdával és sztorival bonyolított miniszéria például minden ez irányú híresztelés ellenére ismét fel tud mutatni egy nagyon emlékezetes színészi teljesítményt: Colin Farrell az elődjénél jóval visszafogottabban és hitelesebben hozza bukott detektívjét, aki már a zakója állásával is jelezni tudja, hogy napokon belül felrobban a mája. S noha találkozunk nagyszerű színészekkel (például Kelly Reillyval), akikkel a sorozat látványosan nem képes semmit sem kezdeni, a True Detective második évadjának nyilvánvaló zavarai mégsem a szereposztás melléfogásai­ból adódnak, hanem sokkal inkább az alkotói kontroll maradéktalan elveszítéséből.

A True Detective papíron az HBO presztízsprojektje, de az epizódokat látva már az is kérdéses, hogy mondjuk egy dramaturg ellenőrizte-e Pizzolatto agymenéseit. Eszelős, filmiskolákban már az első félévben sem elnézett hibák halmozódnak ugyanis minden epizódban: követhetetlenül sok szálat és nevet veszünk fel, majd dobunk a sarokba átlátható logika nélkül, miközben a sorozatnak nincs értelmezhető tempója, az alapkonfliktus érdektelen, az események kiagyaltak, a figurák pedig brutálisan túlírtak. Utóbbira egyetlen példaként vegyük csak Antigone Bezzerides nyomozónőt, akinek már a neve sem stimmel, de ezen túl sújtja még egy kisegyházat vezető apa, egy öngyilkos anya, egy pornózó lánytestvér, az alkoholizmus, a játékfüggés, a durva szex iránti vágy, egy magától – mi sem természetesebb – Charles Mansontól elszenvedett gyerekkori molesztálás, valamint a hónapokon át be nem festett hajvégei. A saját életük labirintusába zárt, szívrohamközeli állapotokban tevékenykedő Los Angeles-i rendőrök ötletét Pizzolatto a lehető legnyíltabban James Ellroy regényeiből lopja itt, és mindig rátesz még egy lapáttal azokon a pontokon, amelyek már az eredeti művekben is majdnem összeomlottak a saját súlyuk alatt. Míg ugyanakkor Ellroy az egységesen nyomorult hangulattal, az erősen kézben tartott fordulatos történettel és a szereplők hiteles beszédmódjával rendre képes összetartani túlzásainak rogyadozó katedrálisát, addig Pizzolatto műve javíthatatlanul széttartó. Szereplői hol szűkszavúak és nyersek, hol meg prózaverset mondanak, bűnözői egyszer dörzsöltek,
másszor a fájdalmasságig buták, egy orgiajelenetben pedig a Tágra zárt szemek értelmezhetetlen paródiája kerül össze elébb egy klisés zsaruszéria, majd egy Hitchcock-film zenéjével, mintha csak Török Ferenc rémálmaiban járnánk, ahol éppen Quentin Tarantinónak képzeli magát. Vagyis egy olyan sorozatot látunk, amelynek éceszgéberét az első nagyobb sikere után beletuszkolták az érinthetetlen zseni kategóriájába, miközben megfelelő segítség nélkül sem cselekményt vezetni nem tud, sem feszültséget teremteni, vagy egyszerűen csak biztos kézzel a megfelelő helyekre irányítani a nézők figyelmét (gondoljunk itt a kék gyémántok zavaros történetszálára). Pizzolatto hübriszének mégis megvan az az előnye, hogy emiatt a True Detective-nek ismét sikerül kihullania a biztonsági játékok betonszürke halmazából. Sorozatának második évadja sötét részletszépségekkel tüntető, sajátosan formátlan, kaotikus műalkotássá alakul: kész katasztrófává, ahol alkotó és szereplői egyszerre buknak oly látványosat, hogy ember legyen a talpán, aki le tudja róluk venni a szemét.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.