Amikor Sztupa és Troché találkoztak az Archibald nevű egérrel, az sok mindenről mesélt nekik. Sok mindenről, s ez érthető is, mert korábban úr volt, de nagy úr. Na, mondjuk, a találkozáskor is elég urasan nézett ki, pedig már nem volt akkora úr, sőt, időközben méhész is volt, mézsört ivott és mézpálinkával csapatta szét, üres karéj kenyeret evett hozzá, télen hagymával, nyáron retekkel. De aki valaha úr volt, az úr is marad, mert például Archibald nevű egérrel lehetett találkozni számossal, az Archibald egy elég gyakori egérnév, talán a második leggyakoribb a Felix után. De ez a mi Archibaldunk, pontosabban Sztupa és Troché Archibaldja különleges szerzet volt, valóban. Nem is azért, mert kockás térdnadrágot viselt térdig sem érő harisnyával, s ezzel összehangzó kabátot meg sapkát hordott, hanem úgy egészében-általában. Az egereknek különben is szokásuk golfozó angol lordoknak öltözni, nem is kell, hogy Archibaldnak hívják őket ahhoz. Ómafa egyszer bemutatott egy Géza nevű egeret, jelentéktelen kis ürge volt, de szakasztott úgy nézett ki, mint egy majdnem híres brit jellemszínész, ha golfozó lordot ad. Sztupa és Troché Archibaldja azonban belülről sugározta az urasságot, mint egy Pacsirta rádió. S telhetetlen is volt, mint minden úr, hisz nem érte be ezzel a sugárzással, hanem a szót is sűrűn arra terelte. Nem annyira a méhészetre, mint az úrlétre. Legszívesebben az egyik nagybátyjáról mesélt, aki Simontornyán volt főszolgabíró, bár valószínűleg csak járási szolgabíró lehetett az istenadta. Na, annak volt egy szokása, hogy szakadatlan járta az illetékességi területét, benézett ide, benézett oda, Cecére, Borjádra, mert nagyon szerette a rendet, meg az ebéd utáni bóbiskolást. Archibald ezen a ponton nem bírta tovább, Troché és Sztupa látták, hogy majd szétveti a közlésvágy – ilyenkor az elbeszélésekben kikérnek a hősök gyorsan még egy kört, hogy beolajozzák a közlékenység menetét, de itt erre nem volt mód. S szükség sem volt. Az Archibald nevű egér kidobta az asztalra az adu ászát. Erről a nagybátyámról írta Petőfi Sándor A magyar nemes című versét. Mindez elég kézenfekvőnek tűnt, hisz már akkoriban sem számított mindennapi mókának, hogy az ember golfozó főrendnek öltözött egerekkel spanoljon. Ha mégis megesett, okkal lehetett számítani valami kapitálisra. S ez az volt. Petőfi a legjobb verseit Borjádon írta, ezt meg azt a másikat, a dugósat, mondta Troché. Kár, hogy nem adja őket a tévé.
Pénteken (14-én) az M3 hozzálát az emlékezetes német sorozat, A tengeralattjáró újrázásához. Úgy látszik, hogy a közszolgálat felfogta végre a neki címzett kritikák egy részét. Azt feltétlenül, amiben azt üzenték nekik, hogy menjetek a víz alá.
Szombaton nagy napot visz a Film Mánia, bekezdenek rögtön déli kettőkor egy jó kis poros Jack Londonnal (A vadon szava), majd rögtön utána jóformán benne is maradnak a stílben, mert a Fehér Agyar visszatér következik. S még ezzel sincs vége a páratlan örömöknek, mert utána Julie Andrews és Kodály Zoltán vezetésével felkeressük a Mozart golyóbis szülővárosát, Salzburgot, hogy belehallgassunk A muzsika hangjába, mert az van a muzsikának, hangja.
Vasárnap is szól tovább, mit szól, egyenesen árad a zenemuzsika, ezúttal a soul, tehát mégsem árad, szól, egyenest a konyhából: Soul Kitchen.
A falas filmjével méltán felkapás áldozatául eső német–török partiarc újabb kísérlete.
Hétfőn kiderül öregeste a Dunán, hogy Dillinger halott. Az megvan, amikor Michel Piccoli pöttyösre festi benne a stukkert? Nos, a Dillinger nem indián, az biztos, így leszögezhetjük, hogy az élő sokkal jobb belőle. Vagyis a Dillinger halottnál csak jobb film van.
Kedden mondjuk, az Uramisten nem jobb, de az csak a kivételt erősítő szabály lehet. Lássuk be, az azért mindenképp az Uramisten javára szól, hogy Dörner György jól megver benne egy kengurut. Csak kapjak egyszer a kezem közé én is egyet!
Szerdán A leleményes Hugó lép fel nyolc után a Tv2-n.
Csütörtökön A Notre Dame-i vagyonőr lesz a Story4-en kilenckor. Nekem a tévé nyolc.
