Amikor Sztupa és Troché hátat fordítottak a filmezésnek, annak az épp soros forgatás adta meg a döntő lökést, pedig rendes kis bankrablós film készült. Az egér és az elefánt összefogott néhány módfelett hülye állattal, tervet szőttek – persze igen aprólékosat, mindenre kiterjedőt –, tervrajzok, térképek fölé görnyedve, néha a heves vitáktól sem megtartóztatva magukat, rendszámot cseréltek mindenféle lopott autókon, még maszkokról is gondoskodtak, de egyéb nézőpontokból is kielégített minden várakozást a dolgok alakulása. Belevették például azt a régi viccet is – afféle kalaplengetésként a múlt jelentős úttörői felé –, amikor az egér és az elefánt mennek a hídon, s az egér azt mondja azt elefántnak, hogy: „Te, Élefánt, hallod, hogy dübörgünk?” Így mondta, é-vel, végig volt neki egy ilyen németes akcentusa, az jól szokott állni az indie filmeknek, így megpróbálkoztak vele egy méregdrága stúdióprodukcióban is, most először. A rendező egészen lázba jött, képzeljétek el, rikácsolta, Incit és Fincit német akcentussal. Sztupa és Troché már ekkor is csak húzogatták a vállukat, de nem léptek közbe. Az elefánt (vagy nevezzük élefántnak) úgysem hallotta, mert a rabláshoz használt gépkarabélyát baszkurálta éppen, csattant a závár, és hát kétségtelenül dübörögtek is. Mondom, mindez még elment volna, Sztupa és Troché ott dobott egy hátast, amikor a komoly állatáldozatok árán letudott rablás után, az üldöztetés közben az egér beül egy kávéra a macskával. Kapucsínó, bazmeg, mondta Troché, de mind a ketten totál készek lettek.
Szombaton (8-án) este kilenckor nyitunk a Cinemaxon az Újra a régi című művel, mely bizony egy brit romantikus komédia, a műfaj olyan nagyteljesítményű bájgenerátoraival, mint Bill Nighy vagy Stephen Rea, hogy Timothy Spallról aztán semmiképpen se feledkezzünk meg. S mivel a dolgozat 1998-as keltezésű, a rossz hír az, hogy a Love Actually nevéhez sajna eggyel kevesebb (immár tehát a zérushoz tendáló) találmány fűződik, de ez egyben a jó hír is, tudniillik Bill Nighy itt is kiérdemesült rocksztárt játszik, egy valaha sikeres banda frontemberét, s nevezettek két másik hasonszőrű pojáca társaságában az ő frontkodása mögött nyűvik környezetük idegeit és a saját hangszereiket. Ennyit az elmaradhatatlan heti jókedvről, mert utána 23.30-tól a Cinemax 2-n A remény földje jön, amelyben csak úgy tornyosulnak a nehézségek a nincstelen II. világháborús veterán és a gazdagságából kiszakadt hitvese előtt Észak-Karélia kietlen vidékén. Már az is döbbenet, hogy Karéliának vagy egyáltalán az egész Finnországnak még északi része is van, tán nem elég északi az egész önmagában? Szóval nem lesz könnyű dolguk hőseinknek szombat éjszaka sem.
Vasárnap viszont azt is be kell látnunk, ha nem tudnánk biztosan legalább a Ben és Holly óta, hogy a királyoknak is nehéz a dolguk, pláne, ha napi rendszerességgel kell agyalniuk az ellent egy méreten jócskán felüli kard által. Igen, az Arthur király: A kard legendája című filmet nézhetjük meg a Film+-on háromnegyed kilenc körüli kezdéssel. Éjfél előtt egy eleve diszkóritmusban megfogalmazott klasszikus jön a Paramount Channelre, a Thelma és Louise, amely a bemutatásakor még egynek tűnt a sok közül, de ma már minden kockája kincs, s ez nem a filmről, hanem a világ dicsőségének csakis a málnához és a halhoz fogható természetéről árul el sok mindent. A Film4-en pedig éjfél után kezdődik A vád tanújának legutóbbi, 2016-os brit tévéverziója kettő részben. Olyan nőalakokkal, mint Andrea Riseborough, illetve Kim Cattrall, de döntő szerep jut a mi Toby Jonesunknak is. S hát egy hét sivár is lenne Agatha Christie nélkül, nyúljon hozzá bárki is, és megkockáztatom, bárhogy is. Önök is fogjanak inkább egy Agatha Christie-t, vegyenek fel olvasó pozíciót, ahelyett, hogy a távirányítót vegzálnák feszt.
