tévésmaci

Kecskehiány

  • tévésmaci
  • 2020. szeptember 6.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché hátat fordítottak a filmezésnek, annak az épp soros forgatás adta meg a döntő lökést, pedig rendes kis bankrablós film készült. Az egér és az elefánt összefogott néhány módfelett hülye állattal, tervet szőttek – persze igen aprólékosat, mindenre kiterjedőt –, tervrajzok, térképek fölé görnyedve, néha a heves vitáktól sem megtartóztatva magukat, rendszámot cseréltek mindenféle lopott autókon, még maszkokról is gondoskodtak, de egyéb nézőpontokból is kielégített minden várakozást a dolgok alakulása. Belevették például azt a régi viccet is – afféle kalaplengetésként a múlt jelentős úttörői felé –, amikor az egér és az elefánt mennek a hídon, s az egér azt mondja azt elefántnak, hogy: „Te, Élefánt, hallod, hogy dübörgünk?” Így mondta, é-vel, végig volt neki egy ilyen németes akcentusa, az jól szokott állni az indie filmeknek, így megpróbálkoztak vele egy méregdrága stúdióprodukcióban is, most először. A rendező egészen lázba jött, képzeljétek el, rikácsolta, Incit és Fincit német akcentussal. Sztupa és Troché már ekkor is csak húzogatták a vállukat, de nem léptek közbe. Az elefánt (vagy nevezzük élefántnak) úgysem hallotta, mert a rabláshoz használt gépkarabélyát baszkurálta éppen, csattant a závár, és hát kétségtelenül dübörögtek is. Mondom, mindez még elment volna, Sztupa és Troché ott dobott egy hátast, amikor a komoly állatáldozatok árán letudott rablás után, az üldöztetés közben az egér beül egy kávéra a macskával. Kapucsínó, bazmeg, mondta Troché, de mind a ketten totál készek lettek.

Szombaton (8-án) este kilenckor nyitunk a Cinemaxon az Újra a régi című művel, mely bizony egy brit romantikus komédia, a műfaj olyan nagyteljesítményű bájgenerátoraival, mint Bill Nighy vagy Stephen Rea, hogy Timothy Spallról aztán semmiképpen se feledkezzünk meg. S mivel a dolgozat 1998-as keltezésű, a rossz hír az, hogy a Love Actually nevéhez sajna eggyel kevesebb (immár tehát a zérushoz tendáló) találmány fűződik, de ez egyben a jó hír is, tudniillik Bill Nighy itt is kiérdemesült rocksztárt játszik, egy valaha sikeres banda frontemberét, s nevezettek két másik hasonszőrű pojáca társaságában az ő frontkodása mögött nyűvik környezetük idegeit és a saját hangszereiket. Ennyit az elmaradhatatlan heti jókedvről, mert utána 23.30-tól a Cinemax 2-n A remény földje jön, amelyben csak úgy tornyosulnak a nehézségek a nincstelen II. világháborús veterán és a gazdagságából kiszakadt hitvese előtt Észak-Karélia kietlen vidékén. Már az is döbbenet, hogy Karéliának vagy egyáltalán az egész Finnországnak még északi része is van, tán nem elég északi az egész önmagában? Szóval nem lesz könnyű dolguk hőseinknek szombat éjszaka sem.

Vasárnap viszont azt is be kell látnunk, ha nem tudnánk biztosan legalább a Ben és Holly óta, hogy a királyoknak is nehéz a dolguk, pláne, ha napi rendszerességgel kell agyalniuk az ellent egy méreten jócskán felüli kard által. Igen, az Arthur király: A kard legendája című filmet nézhetjük meg a Film+-on háromnegyed kilenc körüli kezdéssel. Éjfél előtt egy eleve diszkóritmusban megfogalmazott klasszikus jön a Paramount Channelre, a Thelma és Louise, amely a bemutatásakor még egynek tűnt a sok közül, de ma már minden kockája kincs, s ez nem a filmről, hanem a világ dicsőségének csakis a málnához és a halhoz fogható természetéről árul el sok mindent. A Film4-en pedig éjfél után kezdődik A vád tanújának legutóbbi, 2016-os brit tévéverziója kettő részben. Olyan nőalakokkal, mint Andrea Riseborough, illetve Kim Cattrall, de döntő szerep jut a mi Toby Jonesunknak is. S hát egy hét sivár is lenne Aga­tha Christie nélkül, nyúljon hozzá bárki is, és megkockáztatom, bárhogy is. Önök is fogjanak inkább egy Agatha Christie-t, vegyenek fel olvasó pozíciót, ahelyett, hogy a távirányítót vegzálnák feszt.

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.