Rádió

Nem válogatott

Végső kibeszélés az Indexen

Interaktív

Ezt a beszélgetést hallgatva naivan azt gondolhatnánk, hogy olyan helyen élünk, ahol a nehéz témákról is lehet emberi hangon, értelmesen és közérthetően beszélgetni. A beszélgetés körülményeit ismerve azonban nem sok illúziónk maradhat: Magyarország ebben a pillanatban nem ilyen hely.

Az Index körüli viharzásban annak néztünk utána, hogy a leköszönő szerkesztőség az utolsó pillanataiban milyen hangzóanyagokat töltött fel még az oldalra, így jutottunk el a Joób Sándor-féle Kibeszélő podcast legutóbbi, 43. epizódjához.

A beszélgetős podcasteknek két alaptípusa van. Az egyik a műfaj amúgy is laza kereteit még lazábbra véve gyakorlatilag a semmiből a semmibe tartva csapongó, improvizált, magántrécselés jellegű anyaggal tölti ki a random műsoridőt. Ez is lehet szórakoztató persze, ízléstől, témától és beszélőtől függően. A másik modell a hagyományos rádióinterjúk világát idézi, van témája, vannak keretei, van benne kérdező és kérdezett, kérdés és válasz, van felépítése (bevezetés, tárgyalás, befejezés) és hasonló antikvitások. A Kibeszélő ez utóbbi halmazba tartozik, azaz tartozott, hiszen jó eséllyel ez volt az utolsó epizódja.

„Kibeszéljük a rendszerváltást” – állítja a mottó, amihez a műsorvezető még annyit fűz hozzá: „arról kérdezzük vendégeinket, hogy egyes szakmák képviselői milyen változásokat tapasztaltak” a változás éveiben. Ebben a részben Carlos Lattes Pavez volt a vendég, és a maga egyszerre jó értelemben bennfentes és kívülálló pozíciójából vázolta fel a szociális szféra helyzetét az elmúlt húsz-harminc évben, konkrétabban azt, hogy milyen változások történtek a hajléktalanellátás és a nehéz helyzetbe került családok segítése terén.

Lattes Pavez kettős nézőpontja azért is érdekes, mert még mindig benne van az 1974-ben Chiléből a fasiszta puccs elől a „baráti szocialista” Budapestre érkező fiatalember kívülállása és rácsodálkozása, illetve a magyar hajléktalangondozásban aktívan jelen lévő szakember analitikus szemléletmódja. Tudjuk, habár beszélni nem lehetett róla, hogy a szocializmusban is létezett szegénység, és ma már nem ismeretlen a 90-es évek hátborzongató tapasztalata sem a teljes összeomlás közelébe sodródó társadalom addig ismeretlen, és nagyjából mindenkit (különösen a politikusokat) váratlanul érő viszonyairól. Lattes Pavez az elsők között kezdte a várost járni, hogy professzionális módon segítse a hajléktalanokat, az „övé”, mint mondja, a Déli pályaudvar volt, ahol a félreállított szerelvényekben, aluljárókban, lépcsőházakban és a legkülönbözőbb zugokban húzták meg magukat az elesettek akkoriban. „Mindenféle emberrel találkoztunk” – meséli, volt ott kortárs író, értelmiségi, szakmunkás, cigány és nem cigány, „a rendszerváltás nem válogatott”.

Azóta az általa vezetett egyesület főképp krízishelyzetben lévő családok átmeneti lakhatásának biztosításával foglalkozik, az évek során több száz családot mentettek már meg az utcára kerüléstől. Annak ellenére, hogy a kudarc sokszor szinte bele van kódolva a történetekbe, Lattes Pavez megjegyzi, nagyon sok sikerélményben volt része. És segítségből is sokat kapott, igaz, nem az államtól – amely a civil szférát épp szétzilálni igyekszik és a hajléktalanellátás terén is az egyházi segélyszervezeteket részesítik indokolhatatlan előnyben –, hanem a munkatársaitól, támogatóiktól. „Egyre több munkánk van, egyre kevesebb eszközzel.”

És akkor erre kellene mondania valamit a műsorvezetőnek, de ő, alázatosan inkább csak megköszöni vendége tevékenységét. A podcasthez fűzött jegyzetben úgyis ott a rögvalóság: „A podcast felvétele az Index munkatársainak felmondása előtt született. Az Indexet jelenleg a felmondási idejüket töltő Index-munkatársak szerkesztik. Carlos Lattes Pavez hozzájárult a felvétel közléséhez.”

Index.hu, július 30.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.