tévésmaci

Kecskeköltők versestára (Versesegyháza)

  • tévésmaci
  • 2020.08.02 07:07

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché még kötésig álltak a nyugatnémet kerti törpe hadműveletben (Operationen Gwerk), volt egy rövid intermezzo, mely előrevetítette a kommunizmus közeles bukását a keleti blokkban.1972. május 1-jén itthon felvonultak a dolgozók, de Hamburg számos házán is fent lengett a vörös lobogó, ahogy Sztupa és Troché a kikötő felől a Volkspark stadion felé haladtak, ahol Uwe Seeler búcsúmeccsére készült a művelt világ. Természetesen a régi Volkspark stadionról van szó, mely még kilencvenfokos szögben elfordulva állt a mai Hamburg Arénához képest. Maga a meccs nem volt egy nagy vaszizdasz, a HSV egy úgynevezett Európa-válogatott ellen játszott, és simán ki is kapott 7:3-ra. Jó hangulat, önfeledt trükkösködés, álló foci, az európaiaknál olyan sztárok, mint Gerd Müller vagy Bobby Charlton. Ám a szünetben Sztupa és Troché megismerkedtek egy különösen hosszú orrú pasassal, aki a Langnese gyár valamilyen szintű csúcsvezetőjének mondta magát, valószínűleg a szerénység beszélt belőle, mert a körülöttük lebzselő népség (a Hanza város celebritásainak sora) igen nagy respektussal bánt vele. Annyit persze még Sztupa és Troché is tudtak róla, hogy a helyi fagyikirályhoz van szerencséjük, aki meghonosította az országban a pálcikás jégkrémet, mintegy a fagyi és a nyalóka házasításaként (Sztupáék felé akkoriban a nyalókát még szopókának hívták, lásd: kakasos szopóka). Szó szót követvén igen kellemes társalgás bontakozott ki a nagyorrúval, melynek végén oda lyukadtak ki, hogy kéne tenni együtt valamit a világ jobbá tételéért. Ez a valami pedig az eiskartetervezés volt. Az eiskarte valóban csodálatos dolog, egy nagy tábla, kiteszik minden kisbolt elé, és rajta van a Langnese összes terméke, csupa elsősorban marha színes, másodsorban marha édes, harmadsorban a cukor mögött vízízű kis csoda, tényleg öröm nézni. A Langnese ekkor már legalább tíz éve egyesült az Iglóval, s együtt pedig az Unilever tulajdonát képezték, így Ausztriában Eskimo, Olaszországban Algida néven árusították nagyjából ugyanezt a ragadós mámort. A nagy közös terv pedig az volt, hogy kisgyerekek tömegeit hozzák ki study tourra Magyarországról, Csehszlovákiából, Lengyelországból, s hagyják, hogy naphosszat gyönyörködjenek a színes és szépséges eiskartékban, hagyják, hogy rosszullétig zabálják magukat a teljes repertoárból újra meg újra, aztán hazaküldik őket, s tíz év múlva, felcseperedvén szemrebbenés nélkül és magától értetődően úgy megdöntik a komcsit, mint a pinty. Nos, azóta tudjuk, a terv jó volt, csak a számítás hibá­dzott, tíz év helyett szűk tizennyolcba tellett a dolog.

Pénteken hosszas látogatást teszünk a ködös Albionban, hisz’ szokásunk ez nekünk. Pár perccel este tíz előtt ugyanis kezdődik a Film4-en az Agatha Christie Tíz kicsi néger című regényéből 2015-ben készült, így érthetően Tíz kicsi katona címet viselő háromrészes brit sorozat, melyet két részben ad le valamiért a csatorna, de ez nem érdekes, a lényeg az, hogy egyben lezúzhatjuk az egészet. Ennél sokkal érdekesebb kérdés az, hogy mit is lehet kezdeni az ITV Poirot- és Marple-sorozata után az Agatha Christie-adaptációkkal akár alkotói, akár nézői szinten. Ebben pedig az első alkérdés, hogy lehet-e, érdemes-e? Nos, a Tíz kicsi katona ennek megválaszolására felvonultat egy felette alkalmas formát (minisorozat), hozzá a brit televíziós színjátszás színe-virágát Charles Dance-től Anna Maxwell Martinon át Miranda Richardsonig, plusz még Sam Neillt is, egy oly kies szigeten, oly meggyőző környezetben, melyről sokan álmodni sem mernek, de semmi az egész. A könyvet ismeri kívülről mindenki, vágjuk az elhalálozási sorrendet, az adaptáció konkrétan belehal a hitelességbe, a halál oka pedig fulladás (történetesen az unalomba). Ilyenformán a következő alkérdés, miszerint ha igen, akkor hogyan, az már fel sem tehető e mű kapcsán, ahhoz mondjuk az ABC gyilkosságok John Malkovich Poirot-alakításával fémjelzett adaptációjára lenne szükség, de azt sajna nem adja a héten a tévé. A The Pale Horse (Bűbájos gyilkosok) legújabb, kétrészes kiszereléséből pedig az áprilisi első rész óta máig sem bírt lefordulni magyarra a második, úgyhogy ugorgyunk is. Szerencsére nem kell messzire, csak Man szigetére. Ott játszódik ugyanis az Alice Creed eltűnése című, jócskán horrorba hajló thriller, mely ugyancsak felvonultatja Shakespeare hazájának színészei közül a legjobbakat (annyi legjobb terem arra, hogy már rég feladtuk az összeszámolásukat), ezúttal Martin Compstont, Eddie Marsant, illetve Gemma Artertont ugyancsak érdemdús mások mellett. Én egészen biztos vagyok benne, hogy a kedvükért önök egy pizzával és egy literes kólával úgy fennmaradnak háromnegyed háromig, mint a sicc. Ha nem, akkor tévedtem, de önök akkor sem feltétlenül maradnak Alice nélkül. Mert az HBO2 már háromnegyed nyolckor bemutatta az Alice Csodaországbant, Csókás Mártonnal. Azaz hát Tim Burton 2010-es verziójáról beszélünk, az meg egy gátlástalan sztárparádé, csakhogy nekünk a magyar fiú a legkedvesebb, nem ám a Johnny Depp! Mindebből logikusan következnék, hogy legkésőbb holnap valamelyik csatorna sort kerít Martin Scorsese nagyon kevés igazán jó filmje közül az egyikre, de nem, az Alice már nem lakik ittet nem adja egyik csatorna sem. Csodálkozunk?

Szombaton csak egy jó kis Spike Lee-filmhez lesz szerencsénk, közelebbről Az utolsó éjjelhez, este kilenckor a Cinemaxon. Azt írtuk, hogy jó kis film, alkalmasint ez a helyzet a maestrókám teljes életművével, csupa jó kis film, melyeknél soha nem a jón van a hangsúly, de nem is a kicsin, hanem a kettő együtt adja ki a teljes igazságot. Becsüljük meg, többet jelent ez az egész jónál, és sokkal többet a majdnem jónál.

Vasárnap lesz Idétlen időkig! Hogyhogy mikor? Örökké, mindig. Hogyhogy hol? Hát Punxsutawney-ben, hol másutt. Épp ezért az lesz a legjobb, ha önök is felhagynak a tévézéssel, s indulnak azonnal Punxsutawney-be zabot hegyezni!

Neked ajánljuk