Amikor Sztupa és Troché csak úgy ültek és nézték a fák leveleit, Troché föltette a lábát a pad előtti alacsony kőkorlátra. Sztupa inkább lóbálta volna a lábát ültében, a pad is majdnem elég magas volt hozzá, így meg is próbálkozott vele párszor, de amikor megfeledkezett magáról, illetve ebbéli törekedéséről, akkor csak ücsörgött, mondhatni, bambán. Azon tépte magát, hogy vajon fordít-e elég időt a fák leveleinek megfigyelésére: látok-e, pontosabban nézek-e elegendő lombkoronát? Távolról sem általánosságokon járt az esze, hogy tudniillik szemlélődik-e eleget, vagy a neki feltétlenül szükséges mennyiségben megy-e a természet megfelelő közelségébe, bámul-e hegyet, felhőt, kitartja-e a kezét mindig, ha esik az eső, eszik-e fáról gyümölcsöt, vételez-e eleget a tavasz, nyár, ősz és tél illatából. Nem, ő kifejezetten azon gondolkodott, hogy néz-e elég falevelet. Mivel nem volt az a kimondott önmarcangoló típus, nem is mondta ki rögtön, hogy á, dehogy; végiggondolta tisztességesen, és arra jutott, hogy igen, néz eleget. Aztán kicsit elbizonytalanodott, de túltette magát rajta: igen, ez a helyes mennyiség, ennyi zöld levelet kell nézni, mert ősszel aztán már könnyű lesz, amikor a barna-sárgától lángvörösig tartó összes árnyalatát felveszik a levelek, és ilyenként mágnesesen vonzzák a tekintetet, akkor már könnyű lesz. Trochét nem ez izgatta, ő inkább azt nézte, hogy mit adnak ki, milyen rajzolatot a szélben dülöngélő falevelek. Látott is egy rakás érdekes dolgot, de a szél miatt minden esősnek hatott: ahogy mozogtak a levelek, az teljesen esőverte alakokat rajzolt elő. Troché látta például a macskák hegedűsét, behúzott nyakkal, kalapban, hátára erősített hangszerével sietett a macskabálba, oda is szólt, bocsáss meg, sietek, fellépésem van, mintha nem mindig ugyanazoknak húzná. Troché egy hosszú percre elfordította a fejét, keresett egy viszonylag semleges pontot a kőkorláton, és bőszen fixírozta, tán azért, mert úgy gondolta, hogy az ember ilyenkor kitalál mindenféle hülyeséget, s azt látja bele a levelek suhogásába, bármit is rajzolnak elé azok a levelek. Aztán gyorsan visszakapta a tekintetét, de akkor is ott volt a macskák hegedűse, csak még jobban a homlokába húzta a kalapját, csak még jobban eltűnt a nyaka a kabátgallér alatt, csak még jobban sietett azzal az ázott ürge tartásával. Meglátod, elkések, vetette oda Trochénak. Vagy csak úgy, bele a világba, a jóistennek.
Pénteken (9-én) a kötelező említésével kezdünk, éjfél után, majdnem egykor az HBO levetíti a lapunk bellemében három teljes oldalon kitárgyalt Visszatérés Epipóba című magyar dokumentumfilmet. Mi persze már fél kilenc óta tévézünk rendületlenül, hiszen akkor kezdődött a Cinemax 2-n a Színház a világ című 2018-as angol film, mert valamiért (azt tényleg csak az ördög tudja) mindig adunk esélyt a tulajdonképpen tök reménytelen Kenneth Branagh-nak. Talán az a mindent merő műkedvelészet tesz megbocsátóvá minket, amely oly önfeledten árad belőle: most is ő Shakespeare és Judi Dench, illetve Ian McKellen tercel neki. Szóval az már lehet valami, hogy ha ennyire leszakad a pofánk (és tudjuk: semmi). Nyilván kilenckor át lehet nyergelni a Film Caféra, ahol a Csempészek kezdődik, egy ilyen „jó útra tértem, de visszarángatnak, visszarángatnak” sztori ráadásul Mark Wahlberggel, úgyhogy jobban járunk, ha kivárunk 23.15-ig, amikor a Filmboxon elkezdődik a Giallo, bár túl nagy reményeket ahhoz sem fűzünk, leginkább a 2009-es évszám miatt. Persze mindig jönnek jelentős hangulatfestő erőt maguknak tudó fickók, akik azt mondják, mit nekem harminc-negyven év, olyan hetvenes éveket csinálok neked, hogy füled is kettéáll, de minket nehéz átverni. Bár van, amikor hagyjuk, és hát a régmúlt olasz krimije pont az a terep, ahol eleve feltett kézzel közlekedünk: jó abból még a rossz is. S ha még azt is elárulom, hogy a dolgozatban fellép Elsa Pataky (Celine-t, az Olaszországban egzisztáló amerikai modellt adja, akit érthető okokból elrabolnak), akkor teljes az élvezet úgy is, hogy Adrien Brody játssza a nyomát bottal ütő olasz rendőrfelügyelőt. Olaszt játszani speciel már láttam, s csak azt mondhatom, akárhány évada is lesz (van) a Peaky Blindersnek, csak az első ér valamit, a többi kész röhej. Amiképpen tévézni is.
