Amikor Sztupa és Troché megtudták, hogy Paládi Győző leszerel, rohantak az ablakhoz. És tényleg, polgári ruhás alakok lézengtek odakint mindenfelé. Honnan jött ennyi pacuha, rosszul öltözött alak? Egy-két perc alatt megteltek bámészkodókkal az ablakok, de Sztupa és Troché tartották állásaikat, ahol ők álltak, onnan tényleg minden remekül látszott. Ordibáltak a rosszul gombolt, rosszul betűrt ingek, sírtak a barna és sötétkék orkándzsekik, s velük együtt a tanácstalanságot is magukra húzták azok a szerencsétlenek, s köztük a legszerencsétlenebb, Paládi Győző. Február volt, ébredezett vagy csak épp a másik oldalára fordult a tavasz, vagy a tavasz valamelyik unokatestvére. Elkelt a meleg ruha, de hogy a fenébe nevezhetnénk egy orkándzsekit meleg ruhának, egyáltalán ruhának? Az tűnt a legelkeserítőbbnek, hogy a vak is látta, ezek itt a legjobb ruháikat ásták elő a szekrény mélyéről. De akkor Paládi Győzőnek minimum egy hercegnek kellene lennie, vagy lehetne egy messze földön híres cigány zenész, aki fellépett már a párizsi Olympia színpadán, és a Ritzben volt évekig rezidens, aki becenevükön szólítja a filmsztárokat. De Paládi Győző inkább részegnek látszott, magába fordult, nem hangoskodott, mint a többiek nagyobbik része. Csak ődöngött ott a többi nyomorult között, mert a sorompót még nem húzták fel nekik, s nem is jött oda hozzájuk senki, hogy megmondja, merre hány méter, most akkor jön-e busz értük vagy mehetnek isten hírivel. Voltaképpen mindenki magasról leszarta őket, csak Sztupa és Troché, meg a velük egyívásúak lógtak az ablakokban, rájuk függesztvén tekintetüket. Aztán ez a tekintet is lassan elhomályosodott, inkább néztek volna másfelé, de a hegyeket felhő borította, a madarak is elültek, semmi mozgás nem volt, csak ez a céltalan csoport rontotta egyedül a semmi képét: senkik a semmi közepén. Sztupa és Troché szíve belesajdult, még az is átfutott az agyukon – külön-külön és másképpen –, hogy kéne tán tenni valamit értük, de mit és hogyan. Mert mi lesz, ha majd egy vagy akárhány év múlva találkozunk valamelyikkel az utcán? És ugyanilyenek lesznek. Ilyen elveszettek. Mit mondunk neki, hogy de jó, hogy látlak?
Pénteken (13-án) fogom magam, és elmegyek venni egy tévét, de komolyan: színeset vagy feketét, laposat vagy dagadtat, mindegy is, csak szóljon. Mert például a Cinemaxon este tíz előtt a Célpontok című 1968-as filmet adják. Peter Bogdanovich első és Boris Karloff gyakorlatilag utolsó nagyfilmjét. Karloff természetesen egy kiöregedett horrorsztárt ad, akinek az útja épp a végjátékban keresztezi egy ámokfutó útját. Mindez maga a Nagykúlság meg a Kiskúlság egybetolva. S ha még azt is hozzáveszem, hogy közvetlenül ezelőtt Ken Loach Kes című filmjét adta ugyanez a csatorna, akkor tényleg teljes lesz a gyönyör. Ráadásul akadnak még érdekes dolgok, mint kora délután a Film Cafén a Casanova, aki ugyan nem Donald Sutherland, s nem is Heath Ledger, de fiatalon David Tennant, öregen meg Peter O’Toole egy 2005-ös brit minisorozatban. S aki pedig a hetvenes évek olasz politikai krimijeit csipázza, dzsaljon a Cinemax 2-re, ahol éjjeli fél tizenkettő előtt már belekezdenek A heroin útján című 1977-es marhaságba, nem hiszik el, David Hemmingsszel és persze Fabio Testivel.
Szombaton így teljesen jogosan tartunk egy szünnapot.
Vasárnap, ha már szóba hoztuk Fellinit, jöhet a Júlia és a szellemek negyed tizenkettőkor a Dunára. Éjjel egykor Egyedülálló nő megosztaná a Film Cafén, amit mindenkinek csak ajánlani tudunk, hisz mi is lehet annál jobb, mint éjjel egykor megosztani bármit is. S ha már vettem magamnak Cinemaxot, belenézhetek a Büszkeség és bányászéletbe (persze szívesen bepillantást nyernék abba az alkotóműhelybe is, ahol ezt a magyar címet kiforrotta a munka méhe), leginkább a szereposztás miatt.
Kedden Einstein és Eddington ugyanezen a Cinemaxon. Eddingtont persze csak azért vették bele, mert Nemzeti Tennant Hét van, s a csávót hungarikummá üti a királynő. Végül visszaviszem a boltba a tévét, jó helyen van ott.
