tévésmaci

Nyestek estjei

  • tévésmaci
  • 2020. április 26.

Interaktív

Sztupa és Troché ideiglenes távolmaradása idején mi mást is tehetnénk, csapunk egy marha nagy tévézést. Minden adott, a pizzafutárok fénykorukat élik, a Coca-Cola pedig köztudomásúlag nem fogy ki soha. Hogy a műsor lehetne jobb is? Nem lehetne.

Pénteken (27-én) elég csak este 11 előtt valamivel felvenni a fonalat, hisz’ akkor kezdi el a Film Mánia a Bad Samaritan című, 2018-as amerikai thrillert. E mű fő att­rakciója – már azon túl, hogy a történet az ugyancsak vonzónak tűnő oregoni Portlandben játszódik – nyilvánvalóan David Tennant fellépése lenne, ha nem egy elég rémes praxisról kellene ennek kapcsán beszámolnunk. Tennant nagy színész, színházi teljesítményét nyilván megőrzik ezer évekig az annalesek, de nemzetközi sztárrá nyilvánvalóan a televízió tette. Nincs ezzel semmi baj, mint ahogy azzal sem, hogy a brit színészek felsőbb regiszterekben mozgó figuráira az óceán megalapítása óta kedvvel csap le Hollywood. Érthető, tudnak valamennyire angolul és beérik jóval kevesebb dollárral is, mint helyi kollégáik. Az már valamivel problémásabb, hogy közben jó színészek is, tehát valamelyest vissza kell fogni őket. Ennek pedig a leghatékonyabb módja az, hogy eleve skatulyákba rendeljük ki őket: Tennant ebben a filmben is valami súlyos pszichopatát játszik. Drámát Shakespeare írt a legjobban, de Tennantnál jobban senki sem tikkel. Most nem elég, hogy a lakásában tart egy leláncolt ifjú hölgyet, de még a parkoló fiúk életét is megkeseríti, ami kétségkívül csúnya dolog.

Szombat estére pedig válasszuk a kies Szlovákiát, mert ott sem könnyű az élet. Az egészen kiváló Éles késsel című film (este fél kilenckor adja a Cinemax 2) mint annyi társa, valós eseményekbe mélyeszti gyökereit, ám messze túljut egy szomorú eset filmre vitelén. A 2019-es darab alapjául egy fővárosi érettségi bankett tragédiája szolgált (a máig felderítetlen Tupý-gyilkosság). Az egyik fiú kiment egy kicsit kiszellőztetni a fejét, és nem tért vissza soha. Nem tért vissza, mert szkinhedekbe futott bele, akik megkéselték. A film nem is annyira magával a tragédiával, inkább az utóéletével foglalkozik, az összetört apa igazságért folytatott kétségbeesett harcával, melynek során mindenhol csak falakba ütközik. Cinkos és cinikus rendőrség, mindenható maffia, a történtek felderíthetőségének teljes kilátástalansága. Nyomasztó és nagyon is igaznak tetsző kép napjaink szlovákiai valóságáról, még csak nem is a szín­falak mögöttiről.

A vasárnap mindig a matiné napja. Délelőtt 10.40-kor kezdődik a Cinemax 2-n a Sarkvidék című, 2018-as izlandi film, melyről a főszereplő Mads Mikkelsen azt mondta lapunknak, hogy „az ilyet hívom én igazi rock ’n’ roll filmnek”. Hogy mire gondolt a majsztrókám, azt megtudhatják a tavaly május 21-i számunkból (az interjú maga természetesen ott figyel az interneten is). Különben meg arról van szó, hogy a nyomulós Mikkelsenek híresebbik felének egyedül kell helytállnia a hidegben, mert lezuhant a repülője. Hogy a helyzet mennyire komoly, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Mads csak egyet akar: túlélni, ehhez pedig monoton, rutinná rögzült repetitív tevékenységeken át vezet az út, szóval nem egy pörgős akciófilmről beszélünk, de egy ilyen mű nyilván jobban is passzol jelen helyzetünkhöz.

Hétfőn este sem kell elkapcsolnunk a Cinemax 2-ről, hiszen a bevált este fél kilences kezdés most csodás nosztalgiaparádét ígér. Az 1967-es Mezítláb a parkban című, jellegzetes korabeli komédia egy fiatal házaspár nehézségeit és örömeit tárgyalja a poétikusan ifjú Jane Fonda és Robert Redford részvételével. Elmúlnak a mézeshetek, a fiú csak a karrierjével törődik, a lányt meg egy vén kujon környékezi, nem is akárki, Charles Boyer, a háttérben pedig ott röhög a havas Greenwich Village – mi is kéne még? Éjjel az elfajzottabb, bagoly üzemmódban teljesítő mozisták elhúzhatnak a Mozi+ nevű kanálisra, ahol negyed hármas kezdettel hozzá is fognak a Született gyilkosok című lendületes félreértéshez 1994-ből. Rossz film, de a maga módján láttató erejű, arról szól ugyanis, hogy Quentin Tarantinót Quentin Tarantinón kívül nem érti senki ezen a világon, csak még a közönség. Viszont a közönségről köztudomású, hogy nem csinál filmeket, ellentétben Oliver Stone-nal és Tony Scott-tal – meglehet, fordítva jobb lenne. De nemcsak e jelentős hollywoodi macherek sültek bele a feladatba, hiszen ha van baj Tarantinóval, az csak az lehet, hogy nemcsak jó filmeket csinált, de iskolát is teremett, azt meg kurvára nem kellett volna, hisz követői, tisztelői és a magát tanítványainak vallók kivétel nélkül béna, lecsúszott zoknis szélhámosok, bezárólag az idei Reprisal című sorozat alkotóiig (biztos ezt is adja valamelyik csatorna).

Kedden már kapunk is ezen kitételünkre egy nagyszerű példát, ugyanis az HBO 2-n éjjel kettőkor kezdődő Leszámolás Denverben tipikus Tarantino köpenyéből előráncigált versenymű, csupa helyes arccal. Még felsorolni is nehéz: Andy García, Treat Williams, Christopher Walken, Steve Buscemi, Don Cheadle, Christopher Lloyd… Na, őket belerakjuk egy tarantinósnak gondolt, mind közönségesen inkább túltekertnek nevezhető történetbe, hadd szenvedjenek, hisz’ az is jól áll nekik: és tényleg jól áll, ám a film ettől még tré, bár a kor szava tisztán hallik belőle.

Szerdán nézzük meg este tízkor a Cinemax 2-n az itt már százszor megbeszélt Nicót, melyben, mint tudjuk, kedvenc színésznőnk, Trine Dyrholm domborít kedvenc énekesnőnk szerepében, nincs is ennél jobb párosítás, még ha a film nem is ér fel hozzá minden pontján.

Csütörtökön megnézhetjük ezredszer is a Négy esküvő, egy temetést a sima Cinemaxon, este hat után. Ugyanitt tíztől Fekete eső, bizonyságul nyilván annak, hogy ez az ifjú Andy García hete, még ha ebből a sztoriból éppenséggel nem is jön ki túl egészségesen. Ahhoz meg már egy szót sem tudunk hozzátenni, hogy a Film Mánia 22.50-kor az Apokalipszis mostot vetíti. Vajon miért?

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.