„Őrült sztorikat dolgozunk fel” – újságírók történetei színpadon elmesélve

Interaktív

Június 10-11-én Magyarországon is bemutatkozik a Reporter Slam nevű show, amelyen oknyomozó újságírók mesélnek legizgalmasabb kutatásaikról. A műfaj Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban nem ismeretlen, az újságírás és a szórakoztatóipar találkozásából született előadások rendkívül sikeresek. Jochen Markett német újságíróval, a német Reporter Slam elindítójával arról beszélgettünk, mi a siker kulcsa, és hogyan képes egy stand-up comedy előadáshoz hasonlító show növelni a bizalmat az újságírás és az újságírók munkája iránt.

magyarnarancs.hu: A Reporter Slam az oknyomozó újságírók sztorijait ötvözi a szórakoztatóiparral. Hogyan kell egy ilyen előadást elképzelni és hogyan indult el ez a kezdeményezés Németországban?

Jochen Markett: A Reporter Slamet 2016-ban indítottuk útjára Berlinben. Úgy harangoztuk be, mint Németország legszórakoztatóbb színpadi show-ját, ahol újságírók lépnek fel. Az ötlet onnan jött, hogy akkoriban futott egy hasonló show, a Science Lab, ami egy szórakoztató vetélkedő volt tudósokkal, akik a kutatásaikról meséltek a színpadon. Miközben hallgattam a fellépőket, arra gondoltam, hogy miért nincs ilyen show újságírókkal, hiszen ők általában jó történetmesélők. Csodálkoztam is, hogy ez korábban még senkinek nem jutott eszébe és egyből megláttam a piaci rést. A műfaj a személyes pályafutásomba is beleillett: újságírást tanultam a dortmundi egyetemen, újságíróként és médiatrénerként dolgozok, és egyfajta hobbiként mindig is szerettem az embereket szórakoztatni, vállaltam stand-up fellépéseket, vagy kisebb fellépéseket esküvőkön, szülinapi bulikon; próbáltam az újságírást a szórakoztatással kombinálni. Az első évben a fellépéseket összekötöttük a szintén 2016-ban indult szatirikus blogunkkal, a Real Satire-vel, amivel szintén az volt a célunk, hogy a valós életből merítsünk minél szórakoztatóbb történeteket és azt mutassuk be a humor újságírás eszközeivel. A Reporter Slameken is ezt kérjük az újságíróktól: hozzanak minél őrültebb sztorikat, amik vagy velük, vagy a cikkeikben szereplőkkel történtek, adják elő maximum 10 percben, majd a közönség kiválasztja közülük a legszórakoztatóbbat, és az lesz a Slampion, a győztes. Az előadások rendkívül sikeresek; azt hiszem, találtunk valamit, amire az embereknek nagy szüksége van. Az első berlini show után ezért úgy döntöttünk, hogy más német városokban is szervezünk slameket, majd 2021-ben létrejött az első nemzetközi show Szkopjében, most pedig Bukarestben és Budapesten is.

magyarnarancs.hu:  Hogy választják ki a fellépő újságírókat, vannak kritériumok?

JM: Ennek három útja van. Van valaki, akit a kapcsolati hálónkon keresztül már ismerünk és megkérjük, hogy lépjen fel; vagy maguktól jelentkeznek az újságírók, ami egyre többször előfordul; vagy egyszerűen csak olvasunk egy jó sztorit, és azt gondoljuk, hogy ez működne a színpadon is, ezért felvesszük a kapcsolatot a szerzővel. Vannak olyan országok, ahol a slameken előadott sztorinak mindenképpen publikálatlannak kell lennie, nálunk ez nem elvárás, olyan történetekről is mesélhetnek az újságírók, amik már megjelentek. A slamen való előadás ugyanis egy új módja lehet annak, ahogyan a szerzők elmesélnek egy történetet, ezt nemcsak írásban lehet megtenni.

magyarnarancs.hu: Mitől működik ez a műfaj? Attól, mert új módja a történetmesélésnek, vagy mert a közönség így jobban tud kapcsolódni az újságírókhoz?

JM: Szerintem mindkettőtől. Amúgy nem mi találtuk ki ezt a műfajt, először az amerikaiak szerveztek hasonló esteket. Kaliforniában indult a műfaj Pop-Up Magazin néven, úgy 2008-2009 táján. Vagyis egy nagyon nehéz időszakban, a gazdasági válság közepén, amikor nagyon sok lap nehéz helyzetben volt, reklámokból és szponzoroktól egyre kevesebb pénzhez jutottak, egyre nehezebb ment a finanszírozás. Ezért a pop-uposok úgy gondolták, miért ne mutatnák be a magazinjukat a színpadon. Szerveztek egy show-t zenével, tánccal, audiovizuális effektekkel. Kezdettől fogva óriási siker volt, 15 éve csinálják és minden show-juk teltházas, több ezren járnak ilyen fellépésekre. Miután az Egyesült Államokban elterjedt ez a műfaj, 2016 körül sok más ország is követte őket, például Finnország, ahol a legnagyobb napilap, a Helsingin Sanomat szervezi a slameket. Az első fellépésekhez kibérelték a nemzeti színházuk egyik kisebb termét, de hamarosan át kellett költözniük a nagyobb terembe. Náluk mindenki másféle sztorit mesél: van, aki szomorú történetekkel készül, van, aki szórakoztatóval. Mi Németországban inkább az utóbbira koncentrálunk.

magyarnarancs.hu: Ezek szerint nem kritérium, hogy a történetek viccesek legyenek.

JM: A Reporter Slamek végén mindig azt kérdezzük a közönségtől, hogy kit találtak a legszórakoztatóbbnak, nálunk ez fontos elem. De a szórakoztatás igen tág fogalom: ha hallasz egy jó sztorit, ami megérint, az is lehet szórakoztató. Előfordul, hogy szomorú ,vagy nehezen emészthető sztorik nyernek, nem mindig a nevetésről szólnak az estjeink. Minden országban más modell működik, olyan például csak nálunk van, hogy versenyt csinálunk a slamekből. Mások egyszerűen sztorimesélős show-ként, vagy színházi estként képzelik el.

 
Fotó:  Andi Weiland | Reporterslam.de

magyarnarancs.hu: A Reporter Slam az ún. live journalism (ami tükörfordításban nagyjából élő újságírást jelent) műfajából nőtte ki magát, amiről azt mondta, egyfajta válasz volt a gazdaság és a média válságára. Mit gondol, jó válasz volt, segített a krízisben lévő médián?

JM: Abszolút. Májusban volt az első live journalism konferencia Helsinkiben, a finnek szervezték és a világ minden pontjáról meghívták azokat, akik ezzel foglalkoznak. Körülbelül 10 országból jöttek az előadók, és mindannyian, akik ott voltunk, úgy éreztük, hogy egy olyan mozgalom tagjai vagyunk, ami egyre inkább növekszik. Jöttek Norvégiából, Kanadából, az Egyesült Királyságból, ahol még csak most indult el ez a műfaj. A Helsingin Sanomat főszerkesztője arról beszélt, hogy kellett a befektetés, de végül minden pénzük megtérült: a sztorikat, amiket az újságírók előadtak a színpadon, a show-k után publikálták, fizetős tartalomként, vagyis az olvasóknak fizetniük kellett érte, ha el akarták olvasni. Hála az előadásoknak, rengeteg embert érdekelt, ezért egyre több és több előfizetőjük lesz. Ez a modell azért is jó, mert kapcsolatot épít egy lap és a közönsége között. Manapság, amikor annyi tartalmat megkapunk ingyen, csak akkor akarunk fizetni egy cikkért, ha úgy érezzük, tudunk kapcsolódni az adott laphoz.

Ha olvasóként egy ilyen show-n kapsz egy csomó háttérinfót, belelátsz, hogyan dolgoznak az újságírók, látod is őket személyesen, sokkal könnyebb a kapcsolódás és hajlamosabb vagy támogatni őket és fizetni a cikkekért, sőt, általában ezek az emberek tovább is maradnak előfizetők.

Valamennyit persze invesztálni kell az elején, az újságíróknak pedig készülniük kell a fellépésekre, de végül minden erőfeszítést megér.

magyarnarancs.hu: Ez így működik minden országban?

JM: Nem, Finnországban a Helsingin Sanomat szervezi a show-kat csak, mindent ők csinálnak, így ők szerzik az előfizetőket is. Máshol előfordul, hogy szabadúszókat kérnek fel a szereplésre, amiért fizetést adnak nekik, és az adott lapnak a jegybevételből és a szponzorációból, a show közbeni reklámokból van pénze. A franciák állami támogatást kapnak, mert a jegyek 10 százalékát hátrányos helyzetű gyerekeknek ajánlják fel, akik így ingyen nézhetik a show-t, az állam pedig azt mondja erre, hogy ez segíti az oktatási rendszert, ezért ők meg támogatást adnak az előadásokat szervező lapoknak.

magyarnarancs.hu: Manapság az újságírók iránti bizalom nem túl nagy, rengeteg álhír terjed az interneten, a közösségi médiában. A live journalism műfaja mennyire alkalmas ennek a leküzdésére?

JM: Az egyik finn újságíró készített egy tanulmányt, amiben a nemzetközi live journalism show-kat vizsgálta és arra jutott, hogy a műsorok sikerének egyik kulcsa az átláthatóság. Az emberek szeretnék átlátni, hogyan dolgoznak az újságírók. Valóban van egy erős bizalomvesztés manapság, rengeteg az álhír, nehéz köztük kiigazodni. Ezért amikor látja a közönség az újságírókat, hallják a sztorijaikat, akkor jobban megértik, hogyan dolgoznak, milyen módszereket használnak, átláthatóbb és érthetőbb lesz az egész. Ez sok embernek fontos.

magyarnarancs.hu: Említette, hogy a Reporter Slam mellett 2016-ban egy szatirikus blogot is elindított, amelyen a humor újságírás eszközeivel próbálja közelebb hozni az olvasókhoz a történeteket. Ez is tud működni, az emberek vevők a humor újságírásra?

JM: Igen, bár ez most egy kicsit háttérbe szorult a slamek mellett, kevés időm van rá. De a két projekt összefügg, ahogy a slameken, úgy a blogon is őrült sztorikat dolgozunk fel.  Szerintem az emberek egyszerűen jó sztorikat akarnak látni és hallani. Németországban van például egy nagyon sikeres tévéshow a ZDF-en, ahol a szórakoztatást oknyomozással ötvözik. Péntek esténként van a műsoron, úgy 30 percig tart, van benne zene és az elején egy kis stand-up, majd nagyjából 20 percig egy oknyomozásról beszélnek. Néhány hete például publikáltak egy sztorit egy híres német influenszerről, akinek több cége van, és kiderült, hogy gyártatott egy csomó maszkot nagyon olcsón Bangladesben, majd úgy adta el, mintha drágán gyártott, nagyon jó minőségű európai maszkok lennének. Egy rakás pénzt kaszált vele. Erről a sztoriról beszéltek a műsorban és írtak egy dalt is az influenszerről meg a viselt dolgairól. Nagyon sikeres volt. Ez is egy módja annak, hogy fontos információkat jutassunk el az emberekhez.

magyarnarancs.hu: Nem gondolja, hogy a szórakoztató vonal levon az újságírás komolyságából, az újságírói munka értékéből?

JM: A show-k sikerei azt mutatják, hogy ez nem így van. Nagyon jól működik, ha kombináljuk a komoly munkát, a fontos információkat a szórakoztatással, az emberek értékelik ezt a műfajt. Nem akar mindig mindenki komoly lenni, az emberek szeretnek szórakozni és nevetni.

A Reporter Slam június 10-én 19:30-kor Balatonfüreden a Magyar Fordítóházban, június 11-én szombaton 19:30-kor pedig a Corvin Dumaszínházban mutatkozik be.

(Címlapképünkön Jochen Markett. Fotó: Andi Weiland | Reporter Slam 〈www.facebook.com/reporterslam/  www.facebook.com/andiweiland.de〉)

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.