Jamie Cullum: Kerestem a zongorát, és nem találtam sehol

  • Nagy István
  • 2022. június 13.

Interaktív

Visszatérő vendég a VeszprémFesten a 42 éves angol jazz-pop­sztár, akit a házi stúdiójában faggattunk egyebek mellett a készülő lemezéről, a rádióműsoráról, a fotózásról meg más ilyen dzsesszes dolgokról.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. május 26-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Korábban háromszor járt nálunk. Milyen emlékei vannak?

Jamie Cullum: Az ember reméli, hogy a világon mindenfelé hallgatják a zenéjét. De ebben addig nem lehet teljesen biztos, amíg el nem jut az adott helyre. Mivel nem töltök sok időt a közösségi médiával, inkább az utazásaim során próbálom megismerni a világot. Magyarországon nem voltam sokszor, de emlékszem, hogy milyen sokan voltak a koncertjeimen, és elég jól ismerték a zenémet is. Mindig meglep az ilyesmi. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban sokan ismernek, de azt nem gondoltam, hogy önöknél is ennyire ismernek.

MN: Egy január eleji Facebook-posztjában azt írta, hogy nekikezdett az új lemezének, de egyelőre pár irkafirka van a jegyzetfüzetében, illetve egy kis dúdolgatás a hangrögzítőn. Azóta változott a helyzet?

JC: Lett néhány újabb irkafirka, meg újabb hümmögések. Azért pár dolgot már felvettem, és kezdenek alakot ölteni a dalok. Mostanában tudatosabb vagyok. Már nem érzem szükségét annak, hogy siettessem a felvételeket. Tíz-tizenöt éve úgy voltam vele, hogy ha nem adok ki valami újdonságot, az emberek még azt is elfelejtik, hogy létezem, és senki nem lesz kíváncsi rám. Ma már úgy látom, hogy csak akkor érdemes zenét kiadni, ha tényleg kikívánkozik belőlem. Hülyeség erőltetni. Persze nem akarok tíz évre eltűnni, de csak akkor szeretnék bármit is kiadni, ha tényleg azt érzem, hogy meg kell osztanom a világgal. Annyi zene, zaj és információ ömlik ránk, hogy csak akkor szeretném ezt a halmazt tovább növelni, ha a mondanivalóm értéket hordoz az emberiség számára.

MN: A Facebookon ötleteket kért rajongóitól, hogy legközelebb milyen dalt dolgozzon fel. Mi volt a legmeglepőbb javaslat?

JC: Az összes létező zenei korszakból javasoltak dalokat. Valaki azt írta, hogy merüljek el a komolyzenében és játsszak el valamit Bachtól, talán ez volt a leg­egyedibb kérés. Imádom a klasszikus zenét, de soha nem játszottam ilyet. A legtöbben olyanokat javasoltak, mint Harry Styles, Kendrick Lamar és más népszerű popos előadókat.

 
Fotó: Danny North/VeszprémFest

MN: Immáron tíz éve van jazzműsora a BBC Radio 2-n, ahol interjúkat is készít. Szokott ehhez ihletet meríteni az önnel készült interjúkból?

JC: Mindketten tudjuk, hogy mikor működik egy interjú, és mikor nem. Néha merítek ihletet a velem készült interjúkból, de általában nem. Mások koncertjeire sem azért járok, hogy ellessem, hogy ők mit csinálnak. De azzal, hogy ott vagyok mindkét oldalon, sokat lehet tanulni. Fontos, hogy az interjúkészítő felkészült legyen, és érdekeljék a válaszok. Elengedhetetlen, hogy a kérdező kíváncsi is legyen, és ne csak arra kérdezzen rá, amit a sajtóanyagban olvasott. Az interjúimban úgy viszonyulok a vendégeimhez, mint a hétköznapi életben az emberekhez. Amikor látom, hogy az újság­író felkészült, akkor fontosnak tartom, hogy adjak neki valamit.

MN: Van olyan zenész, akit nem tudott meghívni a műsorába, de nagyon szívesen látná?

JC: Persze, Tom Waits. Aztán Randy Newman, Dr. Dre… Szívesen meghívnám Madlibet, mert ő olyan hiphopproducer, aki jól érti a jazzt. Sok ihletet merítek tőle és a hozzá hasonló művészektől. Szívesen meginterjúvolnám Joni Mitchellt, ő is rengeteget tud a jazzről.

MN: Azok közé tartozik, akik nagyon szeretik a CD-formátumot. El tudja képzelni, hogy egyszer a CD-nek is olyan reneszánsza lesz, mint most a vinylnek és a kazettának?

JC: Ki tudja? Nem egy szexi formátum, de a régi videókamerák is divatba jöttek, szóval bármi lehetséges. Már nem merek jósolgatni. Harminc éve fotózgatok hobbiból, vettem digitális fényképezőgépet is, de mindig visszatérek a régi kamerákhoz. Egy ideig fokozatosan ment le az áruk, most egyre drágábbak. Ha hosszú ideig kitartasz egy idejétmúlt dolog mellett, az előbb-utóbb újra menő lesz. Annak idején hordtuk a buggyos gatyákat, utólag szégyelltük, most meg újra népszerűek. Tény, hogy rengeteg CD-m van: mindenféle rockzenék, például Nirvana meg Red Hot Chili Peppers, és hát egy csomó jazzalbum. De elektronikus tánczenei cuccaim is vannak bőven. Azért nem váltam meg tőlük, mert elférnek itt a stúdiómban, és amikor végignézek rajtuk, emlékeztetnek rá, hogy mi az, amit szerettem. Ezek az életem kis morzsái. A felesleges dolgoktól megszabadulok, de a CD-ket megtartottam, a zenei utazásomat dokumentálják.

MN: Említette a fotózást mint régi hobbiját. El tudja képzelni, hogy egyszer majd akkora profi lesz, mint Bryan Adams?

JC: Hát igen, Bryan belehúzott ebbe rendesen, engem is fényképezett párszor. Remek fotós lett belőle, leginkább divatfotózásokat csinál, és már egy komplett irodát tart fenn. Én is szívesen vágnék bele a profi fotózásba, bár így is rengeteg örömöt okoz. Akár több száz képet is lövök egy héten, de csak néhányat teszek fel közülük az Instára. Nem is igazán érdekelnek a visszajelzések, csak a fotózás öröme foglalkoztat. Persze ha adódna valami jó lehetőség, kapnék rajta, de már a zenével is úgy vagyok, hogy az alkotói folyamat érdekel a legjobban. Persze az is jó érzés, amikor az embert megfizetik érte, és hát valamiből élni kell, de nem érzem úgy, hogy karriert kéne váltanom. Térjünk erre vissza tíz év múlva!

MN: Tavalyelőtt zongorázott az IDLES nevű rockzenekar Ultra Mono című lemezén. Ön szerint ezen ki lepődött meg jobban: az IDLES vagy az ön rajongói?

JC: Szeretném azt gondolni, hogy senki nem lepődött meg rajta. A régi közönségem tudja, hogy sokféle zenésszel játszottam már együtt, ahogy azt is, hogy széles körű a zenei ízlésem, bár ez nem mindig hallatszik a zenémen. Szerintem az IDLES rajongói mások, mint az átlagos rockrajongók. Jóval nyitottabbak. Tudom, hogy ez most olyan, mintha meg akarnám úszni a választ, de mára már szinte minden lehetséges műfaji keveredés megvolt a popzenében, még a country és a rap házasítása is. Erről jut eszembe, hogy reggel hallgattam az Arcade Fire új lemezét, az első két dal címe: Age of Anxiety I–II (A szorongás kora – a szerk.), és mivel nekem is van egy ilyen című korábbi számom, vicces lenne a háromból csinálni egy mashupot.

MN: 2009-ben fellépett Glastonburyben a Spinal Tap együttessel. A „spinal tap pillanat” kifejezés arra vonatkozik, amikor egy zenésszel valami szerencsétlenség történik. Mi volt az ön eddigi legemlékezetesebb ilyen pillanata?

JC: Lehet, hogy furán hangzik, de talán az, amikor Pharrell Williamsszel lógtam 2004 körül. Rohadtul nem álltam még készen erre. Ott volt ő, a nagy amerikai sztár, a megtestesült popkultúra, ráadásul a kreativitása csúcsán, és ott voltam én, a zöldfülű essexi srác. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek ott, még csak akkor kezdtem az ipart. Amúgy szuper volt az egész, Pharrell jó fej volt. A másik meg az volt, amikor egy fesztiválon nem a saját színpadunkra mentünk ki. Ha jól emlékszem, a nézők a Queens of the Stone Age-et várták. Kerestem a zongorát, és nem találtam sehol.

(Jamie Cullum július 12-én lép fel a VeszprémFesten, a veszprémi História Kertben)

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk