Tévésorozat

Ostromlott várak

David Simon: Mutassatok egy hőst

  • - greff -
  • 2015. október 17.

Interaktív

Ha létezik Amerikában újrealizmus, akkor annak David Simon a pápája.

Egy nagy író, aki – ha már televíziós kultúrában élünk – az újságpapír és a könyvoldalak használata után immár jó ideje kizárólag sorozatokban gondolkodik. Ellenben ma sem forgatókönyvírókkal versenyez – hiszen a Drót vagy a Treme a nagyregények komplex totalitását ültette át a tévébe, amivel Simon sokkal inkább Balzac, mint, mondjuk, Paul Schrader ágán fészkelte el magát.

Legújabb műve, a Mutassatok egy hőst újfent igazi mesterdarab: mindössze hat epizódban képes megmutatni egy rendkívül összetett probléma megannyi árnyalatát, és közben sem a kor-, sem a hangulatfestéssel nem marad adós, ahogy nem feledkezik meg a nézők minőségi szórakoztatásának nemes feladatáról sem (a rég nem látott középmezőny – Winona Ryder, James Belushi – és napjaink csillaga, Oscar Isaac egyaránt a temperált amerikai színjátszás maximumát hozza). Híven a simoni előzményekhez, ezúttal is egy olyan kisközösség mindennapjaiba érkezünk, amelynek meghatározó életténye a faji megosztottság. 1987-ben Yonkers városa jelentős deszegregációs projektbe kezdene, ha a fehér lakosság és az ő politikai követei megengednék, hogy nincstelen feketék lépjék át a középosztály birodalmának küszöbét. A sorozat mindkét fél érveit bemutatja, és igen nagy gondolati szabadságot enged a nézőnek, miközben szó sincs arról, hogy alkotói ne állnának oda sziklaszilárdan valahová. A Mutassatok egy hőst így nem a langyos politikai korrektség, hanem a forró racionalitás művészi győzelme a babonák és észérvek örök párharcában.

Az HBO műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.