tévéSmaci

Papagájok irodája

  • tévésmaci
  • 2016. március 18.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché elmentek aludni, nem volt hová. Csak ilyen nagy üvegdobozok voltak a magasban. Doboznak ugyan nagyok, de alvásra alkalmatlanok. Mondjuk, két és fél méter minden irányban, fel lehetett mászni beléjük, arra voltak legfeljebb jók, hogy elbújjon az ember az eső elől, már ha elbújásnak lehet nevezni azt, amikor valaki egy teljesen átlátszó, mindenfelé üvegfalú kalickában gubbaszt. S jó, hogy nem esett ott a nyakukba az eső, de kopogott, kurvára kopogott, kopp, kopp, kopp. Trochénak úgy tűnt, hogy alulról is veri az eső, ha leült, a seggén is hallotta a kopogást. Ha nem esett, akkor sem volt alkalmas az alvásra. Nem is csak azért, mert mindenhonnan átlátszott, egy (elég rövid) idő után ki törődik az ilyesmivel, inkább szerfelett kényelmetlen volt; próbált már valaki a világtörténelemben üvegen aludni? Bizonyosan nem lehet véletlen, ha nem. Troché egy-két próbálkozás után fel is adta, Sztupának megvoltak ugyan a maga módszerei, de ő is úgy volt vele, hogy ez nem alvás, csak valami trükközés az idővel, hogy elteljen, pontosabban a térrel, hogy az végre úgy görbüljön, hogy szembejöjjön valami ágy, az otthoni lehetőleg. Troché tehát fel sem kapaszkodott, inkább megpróbálta magát beásni a kívülről elviselhetőnek látszó avarba, altalajba, csak előbb a felszereléséből valami alvóember-figurát kellett szobrászkodnia, s felcígölnie az üvegdobozba, hogyha arra jár valaki, lássa, van fenn egy ember, még ha alszik is az illető. Azt többé-kevésbé tudta mindenki, hogy aludni itt nem lehet, úgyhogy jöhetett akár ellenőrzés is, le volt ejtve. Sztupa egy blokkházra gondolt, ahová nem engedték be az indiánokat, de ezzel senkinek nem volt semmi baja, még az indiánoknak sem, mert a szépen gondozott udvarba minden további nélkül beengedték őket, s volt ott egy rézsű, azon végigdőlve, állatbőrökbe csavarván magukat aludtak az indiánok, meg kell mondani, úgy, akár a bunda. Sztupa még irigyelte is kicsikét őket, amikor bement a blokkházba, ahol egyéb természetű örömök is vártak rá. Amikor viszont sem égen, sem földön nem volt meg az a blokkház, nos, akkor segítettek igazán az indiánok, csak erősen rájuk kellett gondolni, s Sztupa nem sajnálta is rájuk a gondolatai erejét, szinte érezte, ahogy elfészkeltek, szinte hallotta, ahogy horkolnak. Valószínűleg ugyanis horkol minden indián, ami ugyan az üvegdobozban elég távolinak tűnt, de bízni éppenséggel lehetett benne. Tévé!

Pénteken (19-én) reánk köszönt a lovagkor, amiből mára csak annyi maradt meg, hogy kézzel ettek az arcok, s tetőtől talpig kályhacsőbe öltöztek. James Purefoynak persze jól áll még a kályhacső is, de nem ezért szeretjük; mi speciel azért, mert Amerikában (is) filmező nagymenő brit színészként eszébe jutott szólni, hogy ezt nem kéne Pesten csinálni (tudniillik hobbináciknak színházat adni). Mindegy, a Lovagok háborúja – Harc a végsőkig c. marhaság a Film+-on lesz este hétkor, és játszik benne Brian Cox is, amit a magunk részéről támogatunk. Az milyen lenne, ha bevennék a Barátok köztbe? Jönne, hogy ő az új házmester, s mindenki húzzon innen a vérbe.

Szombaton lesz 100 éves Quentin Tarantino és az úttörővasút, mind a ketten úttörők voltak a maguk területén. Ezért a Cool 23.20-kor a Grindhouse: Halálbiztost adja. Bezzeg az AMC éjjeli háromnegyed három előtt már elkezdi a Jackie Brownt.

Hétfőn viszont hiába lesz a Cinemaxon délután Büszkeség és bányászélet, én csak az AMC-re várok, hogy este kilenckor hozzáfogjon aktuális Le Carré-adaptációjához: The Night Manager. Juhé! Olyanok játszanak benne, mint Olivia Colman vagy Tobias Menzies, aki megküzdött Purefoyjal a Rómában.

Szerdán régi szerelmünk, Jodie Whittaker lép fel a Cinemaxon valami vígjátékban, az a címe, hogy Hello Carter.

Csütörtökön éjjel háromnegyed egy előtt befigyel a Dunára Trintignant, s konkrétan pedagógustüntetést nyomat Jean Rochefort és Fanny Cottencon csekély érdeklődésétől lekövetve a Sortűz egy fekete bivalyért c. Gion Nándor-mű filmváltozatában. Hagyjuk. Az egész tévét hagyjuk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.