Itt, a Zuckerbergnél is okosabb gázszerelők, hírhamisító potentátok és ejtőernyős szerkesztők országában csak egy fintorral kísért legyintéssel tekinthetünk egy olyan sorozatra, mely a hanyatló Nyugat hanyatló médiájának világát mutatja be. Még ha mindezt családtörténetbe ágyazva teszi is, s az ötletszobában tüsténkedő írókra pedig az íróasztal fölött lógó Rupert Murdoch-portré meredt inspiráció gyanánt.
Na, nem azért, mert itthoni viszonyok között is ismerősek egy nagy múltú médiabirodalom utódlási problémái – mifelénk a kérdéses ügyeket bezárással vagy a propaganda feliratú nagy piros gomb benyomásával oldják meg –, hanem azért, mert minden diszfunkcionális családtörténet nagyjából ugyanúgy néz ki. Idősödő, szakállas és/vagy kalapos családfő áll az életvégi krízist jelentő lantletétel előtt, és egészen biztosak lehetünk benne, hogy évadonként egy tökös húzás még van a tarsolyában, amennyiben egyáltalán megéli a folytatást – ha nem, az még jobb, a sírból érkező csapások mindig drámaibbak. Az HBO sorozata 18-ra lapot húzva, már az első részben kijátssza az öregember nem vén ember kártyát – a pilotra mindezzel együtt sem fogható rá, hogy izgalmas vagy fordulatos lenne. A trónörökösök olyannyira semmilyenek, hogy egy metróban utánunk hajított Lokált sem bíznánk rájuk, nemhogy a világ ötödik legnagyobb médiabirodalmát – a Brian Cox játszotta médiacézár dilemmája tehát érthető, ahogy az is, miért nem vállalta el a szerepet Jack Nicholson, még annak ellenére sem, hogy szinte ráírták. Így viszont e sorozat nem több egy olcsó Dallas-utánérzésnél.
Az HBO műsorán
