Mivel az engem vendégül látó intézet nemcsak egyéni ösztöndíjakkal foglalkozik, hanem nyári egyetemi kurzusokat is szervez külföldi diákoknak, ezen a héten éltem a lehetőséggel, és ellátogattam az egyik előadásra, ahol Gunði Th. Jóhannesson történész a 2008-as gazdasági összeomlásról és az utána következő időkről beszélt a diákoknak. Nagyjából olyan hangvételben, ahogy a notórius részegeskedők mesélik egymásnak kicsit pironkodva, kicsit büszkélkedve, és főleg rengeteg elnéző humorral és öniróniával, miért tűnt eredetileg briliáns ötletnek kékre festeni egy macskát, és bedobni a cápák közé, hogy „barátkozzon” velük.
| ||
A ragadozók közé dobott házikedvenc itt persze az izlandi korona, a világ egyik legkisebb önálló valutája, amire azonban frissen végzett, fiatal és ambiciózus izlandi közgazdászok igen rövid idő alatt a világ egyik legnagyobbat pukkanó pénzügyi lufiját építették rá az ezredforduló utáni években. Gunði professzor napokra lebontva meséli el, ahogy az izlandi bankszektor elképesztő gyorsasággal elveszítette azt, ami a legértékesebb vagyontárgya minden gazdasági vállalkozásnak: a befektetők bizalmát. Engem azonban, ahogyan halad előre az előadás, sokkal jobban kezd érdekelni egy másik történet, ami mindezek mögött meghúzódik: ez pedig arról szól, hogyan befolyásolták az izlandi gazdasági csoda rövid tündöklését és bukását a nemzet önképét meghatározó eredetmítoszok, és mi lett velük, miután a segítségükkel sikerült látványos csődbe kormányozni az országot.
A fiatal izlandi közgazdászok kezdeti sikereire ugyanis nemcsak ők maguk voltak roppant büszkék, hanem az egész nemzet is, és nem sokat várattak magukra azok a hangok sem, amelyek mindezt az izlandi nép sajátos lelkületéhez, egész pontosan a viking kalandozók örökségéhez kötötték. Ebben a nagy nemzeti elbeszélésben, melyet maga a köztársasági elnök is táplált egyes beszédeiben, a nemzetközi pénzpiacok világa csak egy újabb, felfedezésre és leigázásra váró viharos tengerként jelent meg, amin a bátor vikingek még akkor is rendíthetetlenül hajóznak előre, mikor a józan ész már mindenki másnak megálljt parancsol. Ez az ideológiai háttér pedig nagyban elősegítette azt, hogy az izlandi bankárok és felügyeleti szervek hosszú ideig figyelmen kívül hagyták a kétezres évek közepétől egyre gyakoribb óvó figyelmeztetéseket a bankszektor túlzott expanziójával kapcsolatban – főleg, ha azok az egykori gyarmatosítótól, az európai országok közül Izland ügyeire leginkább rálátó Dániából érkeztek. (Mert mégis, mit adtak nekünk a dánok? – kérdezhették egymást a Brian életét idézve a jó szigetlakók.)
| ||
A magyar politikai közgondolkodás logikája szerint pedig a történet következő állomásán, nem sokkal az összeomlás után azonnal meg kellett volna kezdődjön a külső ellenségkép felépítése és az áldozatszerep nagy átéléssel előadott komédiája, miszerint ezt az apró, de bátor és mindenkinél találékonyabb nemzetet mindenféle megfoghatatlan, idegenszívű erők nem hagyják érvényesülni, kiszipolyozzák, és aztán otthagyják egy olyan kilátástalan helyzetben, amiről nem is ők tehetnek – azonban Izlandon láthatóan nem ez történt. Nemcsak Gunði professzor, hanem mindenki, akivel eddig beszélgettem itt a válságról, most, öt évvel az összeomlás után szinte egyöntetűen úgy áll hozzá ehhez a sztorihoz, hogy „nagy volt a pofánk, nagyot is estünk rá”, a vikingálomból felocsúdó ország pedig még abba is belement, hogy 1976 óta az első nyugati államként az IMF segítségét kérje a kilábaláshoz.
Ami pedig ezután következett, nem kevésbé legendás, mint a korábban történtek; az új tündérmese azonban már nem a gazdasági fellendülésről, hanem a demokrácia diadaláról szólt. „Serpenyős forradalom” 2009 januárjában, majd előre hozott választások, elbocsátott tisztviselők, a világ első nyíltan leszbikus miniszterelnöke, átlag izlandiakból álló nemzeti konferenciák szervezése az ország új ideológiai alapjainak meghatározására, Facebookon és Twitteren közvetített, szintén átlagemberekből összeállított alkotmányozó nemzetgyűlés egy új alkotmány megírásához, a korábbi miniszterelnök büntetőjogi felelősségrevonása, és még sorolhatnánk. A valós helyzet azonban, ahogyan Gunði professzor előadásából kiviláglik, azért koránt sem ennyire rózsás.
| ||
A gyors rezsimváltást békésen kiharcoló ellenzéki erők ugyanis hamar egymásnak estek, aminek köszönhetően az idén áprilisban lezajlott országos választásokon részben újra az a középjobb párt került hatalomra, amely a válság kirobbanása idején kormányon volt. Az új alkotmányt azóta sem sikerült hivatalosan elfogadtatni, a korábbi miniszterelnök elszámoltatása is felemás eredménnyel zárult, az átlagpolgárok hitelterheinek enyhítését célzó intézkedések pedig javítottak ugyan a helyzeten, de teljes mértékben nem tudták megoldani. És a mindenkori kormányzattal szembeni bizalom továbbra is a béka segge alatt van – az elmúlt évtized tükrében pedig egyre nagyobb rejtély, mire jutnak majd az izlandiak az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdésével, amiről jelenleg is folynak a tárgyalások.
Hallgatom ezt a cseppet sem derűlátó elemzést ettől a mosolygós, okos tekintetű professzortól, és közben cinikusan a jóltáplált reykjavíki macskákra gondolok, a tiszta utcákra, a lakásom alatt működő intézet titkárnőjének Volvójára, meg az egyetem folyosóira kitett Macintosh-terminálokra, hogy az általános derűt és optimizmust most ne is említsem. De igazából még mindig le vagyok akadva kicsit annál a résznél, amikor a korai gazdasági sikerek kapcsán használt „mi” akkor sem változott át „ők”-re az előadó elbeszélésében, amikor már a teljes pénzügyi összeomlásról, és a hozzá vezető hibákról beszélt. Valószínűleg ez lehet a nyitja a dolognak. Meg persze az örökké kiszámíthatatlan izlandi időjárás, amiből sokat tanulhat az ember a reményről. Hogy nincs olyan borongós, dézsából öntött eső, amire ne következhetne szikrázó napsütés akár öt percen belül. A Magyarországgal kapcsolatos összehasonlításokat és következtetéseket ezúttal az olvasóra bízom.
| ||
A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.
