Bár hivatásos utazók és turisták már a 19. századtól kezdve előfordultak Izlandon, a II. világháború utáni hihetetlen gazdasági fellendülés, az ebből következő magas árak és erős valuta egészen az ezredfordulóig csak a legtehetősebbeknek tették lehetővé az izlandi kiruccanásokat. De mint olyan sok mindent, a 2008-as gazdasági összeomlás ezt is megváltoztatta: a hirtelen leértékelődött izlandi koronának köszönhetően nemcsak a külföldi turisták száma nőtt meg ugrásszerűen az országban, hanem maguk az izlandiak is, akik korábban a világ legegzotikusabb sarkaiba is eljutottak egy-egy flancosabb nyaralás alkalmával (akkoriban a családi karibi hajókörút állítólag egyáltalán nem számított különlegességnek például), most újra felfedezték maguknak a saját hazájukat és annak szépségeit.
| ||
Ami eleinte eléggé készületlenül érte az országot: nem volt elég hotel, vidéki szállás, kiépített turistaút, a csoportok szállítására alkalmas buszflotta és a turisták kezeléséhez szükséges infrastruktúra, így aztán sok vicces történet kering azokról az időkről, amikor boldog-boldogtalan hirtelen belevágott a turistabizniszbe. A katasztrófasújtott bankszektor és a korábban szárnyaló, most azonban megrekedt építőipar szereplői közül sokan idegenvezetők, hoteltulajdonosok vagy másféle turisztikai vállalkozók lettek, a belföldi járatokat üzemeltető légitársaság pedig hirtelen az ország egyik legvirágzóbb cége lett. (Az izlandiak egyik fontos nemzeti sajátossága egyébként a gyors reagálású és a vakmerőséggel határos vállalkozószellem, amit sokak szerint a halászatból hoztak magukkal: állítólag az izlandi halászok még olyan mostoha időjárási viszonyok között is vígan kifutnak a tengerre, amitől a tapasztalt orosz tengeri rókák is visszarettennek.) Ma azonban ennek a kapkodós hőskornak már kevés nyomát látni Izlandon, és aki ma megérkezik Reykjavíkba, joggal hiheti, hogy itt mindig is minden a turizmusról szólt.
Ez azért is lehet nagyon jövedelmező iparág itt, mivel turisztikai szempontból Izland pont olyan, mint egy jó kapitalista vidámpark, ahol a borsos belépő leszurkolása után még minden attrakcióért külön is kell fizetni. Ugyanis ha a drága repülőjegyünkkel megérkeztünk a nagyjából másfél nap alatt bejárható Reykjavíkba, igazából még sehol sem vagyunk, mivel a sziget fő vonzerejét a sokszor nehezen, földúton, helyenként csak négykerék-meghajtással megközelíthető különböző természeti látványosságok (vízesések, gleccserek, lávamezők, gejzírek, vulkanikus tengerpartok) adják. A legolcsóbb persze, ha az ember rögtön autót vagy terepjárót bérel, ha viszont nem vezet, számtalan kisebb-nagyobb szervezett csoportos kirándulás közül választhat az egynapos csillagtúráktól kezdve az ottalvós felfedezőutakon át az egész szigetet bejáró körutazásokig. Ha ma végigsétálunk a Laugavegurön, Reykjavík sétálóutcáján, minden második üzlet ilyen túrákat ajánl, meg persze az ezekhez szükséges ruházatot és felszerelést, mert láthatóan kevés az olyan turista, aki tényleg komolyan képes elhinni, hogy az izlandi nyaraláshoz bizony alapfelszerelés egy profi széldzseki, sőt az esőnadrág is. (A belvárosban járva egyébként egy csomó helyi érdekeltségű, izlandi outdoor-ruházati márkát lehet látni, mint a Cintamani, az Icewear, a Zo-on vagy a 66º North – ahogy sok más területen, itt is nagy hangsúlyt fektetnek a belső piac védelmére, és a világmárkák helyett előnyben részesítik a saját tervezőiket és ruhagyártóikat, amiért nem lehet őket eléggé csodálni.)
| ||
Hogy már az első héten én magam is kaphassak egy halálos dózist ebből a műfajból, még Magyarországon leszerveztem, hogy csatlakozhassak egy éppen idelátogató magyar turistacsoporthoz, akikkel szombattól keddig végigjártuk a Reykjavík környéki déli és nyugati partok nevezetességeit. És hogy miért beszéltem az előbb a tájról úgy, mint megújuló energiaforrásról? Azért, mert a látvány épp olyan, mint a tűz: attól, hogy megosztjuk, nem lesz kevesebb, és egy vízesés hozama sem fog csökkenni attól, hogy évente hány millió turista fényképezi le. Márpedig fényképezni muszáj: én magam sem tudtam ellenállni a kísértésnek, aki egyébként nemigen hiszek a turistafotókban. A meglátogatott tájak többsége ugyanis annyira döbbenetes, annyira hatalmas és annyira más, mint amit az ember Európa bármely ismertebb pontján láthat, hogy az azonnali megörökítésért kiált. És mivel az átlag tíz-húsz perces megállókon „csinálni” nem nagyon lehet semmit, az efféle buszos utakról könnyen támad az a benyomása az embernek, hogy a nyúl viszi a puskát, és ez valójában az évi sok millió természetfotós országa – miközben mélyen belül persze jól tudjuk, hogy igazából egy-egy vízesés vagy lávamező szomszédságában kéne leélni egy életet, vagy legalább néhány évet, és akkor talán. De annál azért persze kevesebb a pénzünk, meg jobban is szeretjük az otthoni klímát.
Az efféle találékony turistaattrakciók igazi királya mégis a bálnalesnek nevezett intézmény, ami valójában egy két-három órás hajóutat takar a Reykjavík környéki öblökbe, ahol bár semmi sem garantált, jó esélye lehet az egyszeri utazónak, hogy lásson egy-egy nagyobbacska farkúszót, felspriccelő lélegzőnyílást vagy méretes hátat a tengeri hullámok között – annak viszont ezeknél sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az ide-oda rázkódó és dülöngélő hajón alaposan kidobja a taccsot, ahogyan én is tettem az első nap estéjén tartott bálnalesen, amiért még az sem tudott igazán kárpótolni, hogy közben egy bájos Claire Danes-hasonmás tartotta a fejemet a hajó személyzetéből, aki láthatóan elég sok szárazföldi patkányt hánytatott már, amióta itt dolgozik. Akkor már sokkal inkább kárpótolt a visszaút, a tenger horizontját épp csak súroló éjféli nap, ahogy sorra fölragyogtatta az egyre közelítő város ablakait, a Gyűrűk Ura-díszletnek is beillő Hallgrímskirkja harangtornyától kezdve a Mies van der Rohe-díjjal frissen kitüntetett, vadiúj Harpa koncertközpont elképesztő üvegfelületeiig.
| ||
Annak az estének a végén is, mint minden nap után, amit a túrákon töltöttem, úgy éreztem: ha holnap repülőgépre kellene szállnom, akkor is megérte volna ez az utazás, és már most sokkal boldogabban és gazdagabban térnék haza – most már nemcsak az Izland minden lakójából és minden szegletéből szüntelenül áradó pozitív energiák miatt, hanem mert egy sor olyan tájban sétálgathattam kedvemre, amiket otthon leginkább elsötétített plázamozikban, nagy költségvetésű sci-fi filmek díszleteként láthat az ember. Pedig a három hónap még csak most kezdődik igazán!
A szerző költő, író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek és a videó is.
