Egy modern nemzetállam megalakulásának általában nincs teológiai jelentősége. Ez a megállapítás legkevésbé talán a muzulmán teológiára igaz; egyes szélsőséges vallási irányzatok szerint minden olyan modern állam, amely az egykor már az iszlám vallásjog által irányított területeken van, dar al-harbnak, azaz háborús területnek számít, és a mai Izrael Állam is ilyen „visszahódítandó” terület. [1] A zsidó és a keresztény felekezetek szempontjából azonban általában értelmetlen megkérdezni, hogy milyen teológiai kérdéseket vet fel, mondjuk Szlovákia megalakulása. Izrael Állam ilyen szempontból is rendkívüli helyzetben van, hiszen megalakulását (illetve 1948 előtt az arra való politikai törekvést) egyik monoteista vallás számára sem volt könnyű teológiailag semleges kérdésként kezelni.
A katolikus egyház számára is problémát jelentett Izrael Állam létrejötte (a Vatikán hivatalosan csak 1993-ban ismerte el Izraelt). Legalábbis Augustinus óta a zsidókkal kapcsolatos uralkodó teológiai nézet szerint a zsidók sanyarú történelmi sorsa, diaszpóra-léte, a Jeruzsálemi Szentély lerombolása és a szuverén zsidó állam megszűnte bizonyítja a zsidóság teológiai tévedését Jézussal kapcsolatban. E felfogás szerint a kereszténység domináns helyzete és történelmi sikere annak jutalma, hogy a keresztények felismerték és elfogadták a Jézus által ajánlott új szövetséget. Ez a körülbelül másfél évezredes teológiai örökség érthetően nehézzé tette, hogy a Vatikán pozitívan viszonyuljon a zsidó államhoz – II. János Pál pápa és Ferenc pápa barátságos attitűdje Izrael irányában komoly intellektuális bátorságról tanúskodik.
Rendszerbe foglalt zsidó teológiai gondolkodásról csak körülbelül a 8-9. század után beszélhetünk, előtte inkább csak teológiai gondolatok és vélemények laza hálója és gyűjteménye létezett. Az egymásnak gyakran élesen ellentmondó ókori és kora középkori rabbinikus forrásokban található teológiai nézeteket elsősorban az arab és a keresztény teológia jelentette kihívás miatt próbálták meg rendszerezett, következetes teológiává alakítani, ám mivel a zsidó vallásnak nincs a – katolikus zsinatokhoz hasonló – teológiai kérdésekben döntéshozatali autoritással rendelkező intézménye, így a középkor után sem alakult ki egységes zsidó teológia. A Messiás eljövetelére, a megváltásra vonatkozó nézetekben csak arról van szinte teljes konszenzus, hogy a Messiás eljövetelekor vagy azután Izrael népe visszatér a Szentföldre, és egy politikai szempontból is független közösséget fog alkotni. Arról azonban korántsem volt konszenzus, hogy ennek a kívánatos állapotnak a bekövetkeztét az imádkozáson és a vallási parancsolatok szigorú betartásán kívül szabad-e más emberi tevékenységgel (például diplomáciai tevékenységgel) is siettetni. Arról sem volt egyetértés, hogy a Messiás eljövetele előtt kívánatos-e egyáltalán, hogy zsidók tömegesen visszatérjenek Izrael földjére (anélkül, hogy ott politikai önállóság kivívására törnének). Szintén nagyon sok egymásnak ellentmondó nézet létezett arról, hogy a messiási kor vajon a nyilvánvaló isteni csodák kora lesz-e, vagy pedig a történelem és a természet törvényei változatlanok maradnak, de mivel a Jeruzsálemi Szentély lerombolása óta több a zsidó közösségre nézve kifejezetten negatív hatású, kudarcot valló messisási mozgalom is fellépett, a vallási vezetőség – érthető módon – meglehetősen gyanakvóvá és ellenségessé vált szinte minden politikai aktivitást sürgető törekvéssel szemben. Éppen ezért a zsidó nép egyes csoportjainak politikai önállóságra való törekvése a zsidó vallásbölcselet számára is komoly kihívást jelentett.
A felvilágosodás korszakát követően a zsidók előtt fokozatosan megnyílt az integráció lehetősége a nem-zsidó társadalomba, és ennek következtében a korábban sem egységes zsidó közösségek közötti különbségek és ellentétek még tovább mélyültek. A zsidó közösségek jelentős része a tudatos modernizálódást választotta, ami gyakorlati szempontból azzal járt, hogy a zsidó jog rendszerét kisebb vagy nagyobb mértékben megreformálták, újításokat vezettek be és tilalmakat töröltek el, másrészt pedig ideológiaként is szorgalmazták a beilleszkedést a nem zsidó társadalomba. Ekkoriban született meg az a gondolat, amely korábban teljesen abszurdnak tűnt volna, hogy a zsidóság csak vallási és nem egyben népi közösség is. Ekkor kezdhette először úgy érezni egy zsidó, hogy egy a saját politikai nemzetéhez tartozó nemzsidóhoz erősebb szálak fűzik, mint egy más országban élő zsidóhoz. A konzervatívabb zsidó közösségek különböző mértékben, de alapvetően kritikusak voltak a modernitás értékrendszere, a zsidó identitás megélésének új formái és a modern életforma irányában. A változások legradikálisabb ellenzői paradox módon szintén változtatni kezdtek, csak az ellenkező irányba, és a zsidó történelemben ritkán tapasztalt módon elzárkóztak a külvilágtól, valamint radikálisan megszigorították a vallási előírások betartására vonatkozó elvárásaikat.
Amikor a cionista mozgalom megszületett a 19. század végén, két oldalról is vallási, teológiai támadások érték. A modernizáció és a társadalmi beilleszkedés mellett elkötelezett zsidó csoportok azért ellenezték a cionizmust, mert saját integrációs törekvéseik szempontjából – érthető módon – károsnak ítélték, hogy más zsidó csoportok a zsidók önálló népi entitás mivolta mellet kardoskodnak, és a zsidó nép igazi hazájáról beszélnek. A konzervatív oldal jelentős része gyanakvással viszonyult az elsősorban szekuláris életformát folytató zsidók mozgalma iránt, amely olyan korábban kizárólag vallásinak tekintett célok megvalósítását tűzte ki maga elé, mint a visszatérés Izrael földjére és a zsidó politikai szuverenitás visszaállítása. A cionista mozgalom vezetőinek vallástalansága, és a fiatalabb nemzedék sokszor kifejezetten vallásellenes attitűdje azonban csak kisebb része volt a problémának. Míg arról szinte teljes egyetértés volt minden zsidó irányzat között, hogy az ókori Izrael területe a „megszentelt föld” vallási kategóriájába tartozik, addig arról a legkevésbé sem volt konszenzus, hogy ezen a területen – vagy máshol – szabad e zsidó politikai entitást létrehozni a Messiás eljövetele előtt, vagy ez önmagában Isten elleni lázadásnak minősül. A teljes politikai passzivitást követelő irányzat álláspontja szerint a zsidó nép történelmi feladata az, hogy a diaszpórában türelmesen kivárja, amíg Isten megbocsájtja az ősök vétkeit és elküldi a Messiást, de ebben a folyamatban az embernek nem szabad aktív szerepet igényelnie azon kívül, hogy minden vallási parancsot megtart az előírásoknak megfelelően. A cionista mozgalom világi része a célok teológiai semlegességét hangsúlyozta, mondván hogy ők csak a zsidó nép evilági sorsát akarják jobbra fordítani (ami persze már önmagában pozitív érték vallási szempontból is). A vallásos zsidók cionizmushoz pozitívan viszonyuló része (a 20. század első felében ez egyértelműen a kisebbség volt) azokat a klasszikus forrásokat emelte ki, amelyek szerint az ember vallási kötelessége a messiási folyamat tudatos segítése, és éppen az számít a vallási kötelességek elhanyagolásának, ha valaki nem támogat olyan pozitív törekvéseket, mint egy politikailag önálló közösség létrehozatalának segítése a Szentföldön. Fontos tehát leszögezni, a zsidó teológiai vita a cionizmusról, majd Izrael Államról elsősorban a Messiás eljövetelének jellegéről és az embernek a Megváltás folyamatában betöltött szerepéről szólt és szól ma is, és mindegyik álláspont könnyen alátámasztható klasszikus és modern zsidó forrásokkal. Az arról folyó vita, hogy vallási kötelessége-e egy zsidónak Izrael földjén letelepedni, illetve hogyan kell viszonyulni a szekularizációhoz és a vallástalan zsidókhoz, ennek a vitának csak egy járulékos, másodlagos fontosságú része.[2]
Napjainkban koránt sincs konszenzus arról, hogy ki nevezhető joggal vallásos zsidónak, de ha a személyes életformát tekintjük mérvadónak, akkor egyértelműnek tűnik, hogy a világ zsidóságának csak a kisebb része vallásos, és a vallásos zsidók kisebbsége ortodox. Az nem-ortodox irányzatok jelentős része a soá után már pozitívan viszonyult a cionizmushoz és Izraelhez, és az ortodox zsidóságon belül is törpe kisebbségbe kerültek azok, akik Izrael Állammal szemben kifejezetten ellenségesek. Hasonlóképpen, a vallásos zsidóságnak csak egy kicsiny, ám hangos csoportja hirdeti azt, hogy a Megváltás bekövetkeztéhez rendkívül fontos, hogy Izrael földéjének minden talpalatnyi része a zsidó államhoz kell tartozzék. A kiemelt figyelem, amellyel a sajtó az Izrael ellen tüntető ultra-ortodox zsidókat, vagy az ő teológiai ellenpontjukat jelentő, a vallásos cionizmus legradikálisabb szárnyát alkotó telepeseket jutalmazza, nem a zsidók vagy a vallásos zsidók és Izrael viszonyát mutatja be hitelesen, hanem inkább arra jó példa, hogy ha a valóságról akarunk hiteles képet kapni, akkor ne feltétlenül a szenzációkat hajhászó médiából próbáljunk tájékozódni.
A szerző a Zsidó Egyetem rabbiképzésért felelős docense
[1] Az iszlám teológia viszonya a zsidókhoz és Izraelhez összetett és épp ezért leegyszerűsítő állítások nélkül nem összefoglalható. Izrael elfogadhatóságáról az iszlámban lásd: Muhamad Al-Hussaini: The Qur'an's Covenant with the Jewish People (https://www.meforum.org/articles/2009/the-qur-an-s-covenant-with-the-jewish-people), és ellentétes nézethez lásd: Robert Spencer: The Qur'an: Israel Is Not for the Jews (https://www.meforum.org/articles/2009/the-qur-an-israel-is-not-for-the-jews).
[2] A különböző zsidó irányzatok álláspontjairól magyarul is olvasható egy klasszikusnak számító mű: Aviezer Ravitzky: A kinyilatkoztatott vég és a zsidó állam, Kalligram, Pozsony, 2011.
