A Mazsihisz elnöke az EMIH-ről és a Sorsok Házáról: Az utak elválnak – és ez most nagyszerű

  • Heisler András
  • 2018. szeptember 25.

Jó ez nekünk?

A Mazsihisz nem volt hajlandó jóváhagyni a Jad Vasem szerint is történelemhamisító holokausztmúzeumot, Köves Slomó viszont még a nevére is vette.

A Mazsihisz a zsidó közösséget választotta, Köves a hatalmat. Az 1%-os felajánlások friss eredménye pedig a Mazsihisz támogatottságának növekedését és az EMIH zuhanását mutatja.

A történet mindenki számára tanulságos: két világos, mások számára modellként is felfogható stratégia rajzolódik ki a magyar zsidó vallási életben is, ahol immár senki nem árul zsákbamacskát.

Az utóbbi időben sok újságcikk írt – nem alaptalanul – a két nagyobb zsidó vallási közösség, a Mazsihisz és az EMIH közötti konfliktusokról. Ennek az állapotnak most vége, nincs tovább okunk neheztelni egymásra. Azzal, hogy Köves Slomó nyíltan beleállt egy politikai párt kampányába, majd utána nevére vette a hazai és nemzetközi kritikák kereszttüzében álló, senki más által fel nem vállalt Sorsok Házát, tiszta vizet öntött a pohárba. A világ első számú holokausztmúzeuma, a jeruzsálemi Jad Vasem már reagált is a fejleményekre: a holokauszt történetének meghamisításaként értékelte az immár Köves Slomó rabbi nevével is fémjelzett kiállítás terveit.

false

 

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Márpedig az a hászid rabbi, aki teljes súlyával odaáll egy – nem szerintem, hanem a legilletékesebbek, a Jad Vasem szerint – a holokauszt történetét meghamisító kiállítás mögé, egy dologgal biztosan nem vádolható: hogy ne játszana nyílt lapokkal.

Köves rabbi világosan és egyértelműen választott a közösség és a hatalom szolgálata között: a magyar zsidó közösséget nyíltan és egyértelműen elengedte. Rivalizálásunk ezzel véget ért, más pályán játszunk, mindkettőnk mást akar: Köves vezető rabbit a minél több közhatalom és közpénz érdekli, minket a magyar zsidó hívek, a közösség tartása, öntudata, visszaszerzett büszkesége. Megosztoztunk.

Ahogy Köves rabbi, úgy mi is hoztunk pár határozott döntést az elmúlt években. Meghirdettük a közösségépítésre koncentráló, társadalmi felelősséget vállaló, világra nyitott zsidóság programját. Az utak végleg elváltak, minden szereplő kiterítette kártyáit, mindenkinek lehet választania.

A zsidó közösség pedig, úgy tűnik, mindkettőnk választásait pontosan megértette: a személyi jövedelemadó egyházaknak adható 1%-áról szóló döntések immár tendenciaszerűen ezt mutatják. Köves rabbi éveken át arra hivatkozott, hogy ez a „megmérettetés” biztosítja a zsidó felekezetek legitimációját. Legutóbb így fogalmazott: „Nézzük az egyszázalékos felajánlásokat, azok száma viszonyítási pont lehet.”

És igaza volt. Noha Köves rabbi szervezete, az EMIH soha nem tudta még csak megközelíteni sem a Mazsihiszt, mégis beszédes, hogyan nyílik még nagyobbra az olló évről évre a két közösség között: az idei, friss részadatok szerint a Mazsihisz mögött több mint négyszer annyi felajánló áll, mint amennyien az EMIH-et választották. A számok különösen akkor beszédesek, ha hozzávesszük, hogy a Mazsihisz kis költségvetésű, a hívek célzott, online elérésre koncentráló kampányt folytatott, míg az EMIH óriásplakátok tömegével és nagyon erős hagyományos médiajelenléttel, pénzt láthatóan nem kímélve próbált eredményt elérni.

Köves rabbi már megtette a magáét, most rajtunk a sor. Mi ugyanis még nem köteleződtünk el olyan egyértelműséggel a közösségeink mellett, mint Köves Slomó Schmidt Mária mellett, nekünk még komoly tartozásaink vannak a magyar zsidó közösség felé.

A Mazsihisz egyház, nem feladata és nem is szándéka, hogy a kormány ellenzéke legyen, nem ellenzék, de nem is alattvaló. A mindenkori hatalom természetes és egyenrangú partnere kíván lenni, ahogy minden más kapcsolatunkat is az egyenrangú partnerségre kell építenünk. A Mazsihisz tisztában van azzal, hogy a zsidó közösség nagyobbik része nem vallásgyakorló, kulturális vonzalmai, családtörténeti emlékei kötik őket hozzánk és azt is tudjuk, hogy vannak közöttünk olyanok, akiket nem a Mazsihisz tud megszólítani. Fontosak számunkra ők is, fontosak a civil szervezetek, az „apró”, alternatív közösségek, akikkel úgy kell a jövőben dolgoznunk, hogy közben ne kényszerítsük őket önfeladásra, ne sértsük önállóságukat.

Felelősségünk messze túlterjed saját közösségünk határain. Magyarország jövője a közös zsidó-keresztény értékrend által összetartott, sokszínű és független közösségek együttműködésén, az egymás iránti nyitottságunkon múlik.

(Köves Slomóval, az EMIH vezető rabbijával a Magyar Narancs a csütörtökön megjelenő friss számában közöl interjút – a szerk.)

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.