Szeptember 30-án, vasárnap beköszönt Smíni Áceret ünnepe, mely lezárja egyfelől a lombsátrak egy hétig tartó ünnep- és félünnepnapokból álló ciklusát, másfelől pontot tesz a zsidó év első hónapjának, tisré havának a zsidó hívekre ünnepek sűrű hálóját vető időszakára.
A keresztény kultúrából kölcsönzött hasonlattal úgy írható le talán a legtalálóbban, mit érzünk ilyenkor, ha úgy fogalmazunk, hogy olyan töményen ünnepi ez a hónap, mintha a kereszténység szeptemberben ülné meg a karácsonyt, a szilvesztert, a vízkeresztet, a húsvétot és a pünkösdöt is.
Ha nem esik egybe az ünnepnap a szombattal, akkor három olyan hete is van a zsinagógai év ezen első hónapjának, amikor a hét hét napjából három munkaszüneti, teljes tétlenséget jelentő nap. A modernitástól, pl. az internethasználattól való, a zsinagógai liturgia ősi imáiba, fohászaiba történő visszavonulásnak ez a már-már aszkézisbe hajló időszaka a legelszántabb hívekben is megérleli azt a dacos vágyat, melyet a rabbik felé fohászként, vagy akár szakszervezeti követelésként rebeg, mit rebeg, sziszeg, sőt morog a templomba járó zsidó: Adjátok vissza a hétköznapjainkat!
| ||
A ciklus végeztével, tehát tisré harminc napból álló havának 24. napján a zsidó hívő már annyira kiéhezett a hétköznapokból álló hetek iránt, hogy alighanem jót mulat a következő hónap héber nevén: már chesván, azaz savanyú chesván. A rabbinikus hagyomány úgy tartja, chesván hava azért savanyú, azaz attól húzta föl az orrát, mert egy szál ünnepnap sem esik belé.
Az őt követő hónap, kiszlév legalább kérkedhet a Makkabi-felkelés emléknapjaival, a keresztény körökben is ismert, a karácsonnyal gyakran egybe is eső chanukka ünnepélyes emléknapjaival. Ezek vallási értelemben ugyan hétköznapok, nem járnak ugyanis munkatilalommal, de valóban van némi ünnepélyességük (mindennap olvasnak a Tórából, ill. mondanak hallélt, dicsőítő zsoltárokat). Chesván viszont tisztán szombatokból és hétköznapokból álló hónap. Irigykedhetik hát a szomszédaira, főképpen tisrére, mely valóban „elviszi a show-t” a maga statisztikailag is valószínűtlenül sok ünnepével.
A hónapról féltékenységet és sértődöttséget föltételező vallási jámborság egyszerre fakad a babonák iránti fogékonyság és a zsidó önirónia tövéről. Az Isten megszemélyesítésétől visszariadó monoteizmus ugyanis főleg vallásosságának népies ágazataiban nem átall élettelen, sőt absztrakt dolgokat megeleveníteni, azt föltételezni róluk, hogy éppoly irigyek, fukarok, sértődékenyek, sebezhetők, röviden esendők és emberiek, mint a zsidók általában.
Chesván így lesz oly savanyú, mint egy cserfes szájú, a fiatalokra morgolódó vénember. De ugyanebből az okból kell letakarni a tóratekercset is, mihelyst olyan áldást rebegnek el fölötte, mely nem rá vonatkozik. A népies vallásosságot tükröző hagyomány úgy tartja ugyanis, a tóratekercs hallja, hogy mit mondanak fölötte, és hogy meg ne sértődjék, illik betakarni, azaz érvényesíteni a „ha sapka van a fülünkön, mi se halljuk, hogy mit beszélnek mellettünk” elvet. Ezért kell a prófétai szakasz fölolvasójának megvárnia, míg a Tórát fölöltöztetik, nem kezdheti el a próféta szavait olvasni, amíg a mózesi tekercs el nem tűnik a „kabátjában”.
| ||
Hasonló okból kerül az ünnepi asztal legfontosabb kellékére, a kalácsra is terítő. Az ünnepnapok, pl. a szombat megszentelését ugyanis kenyérrel kell végezni. Babilóniában, ahol a zsidók új nyelvre, világlátásra és saját monoteizmusuk mélyebb értelmű megértésére tettek szert, elterjedt szokás volt az isteneknek adott boráldozat: ivás előtt kilöttyintettek egy-egy kortyot a kehelyből. Mivel a zsidó vallás házi ceremóniáiban, pl. a nap megszentelésében, a kiddusban nem volt szerepe a bornak, a boráldozás pogány szokása viszont futótűzként terjedt a zsidók körében, a bort újító elmék bevonták a kiddus liturgiájába. Az első áldást azóta a borra mondjuk, s nem pedig a kenyérre. Hogy a bor kevésbé fontos kellék, rögvest kiderül, ha éhínség vagy háború miatt nem lehet borra szert tenni.
Ha kenyér van, szabad kiddust mondani. Ha csak bor van, kenyér azonban nincs, akkor már nem (lásd az egy és két szín alatt kiszolgáltatott eucharisztiát a kereszténység történetében). Az ünnepi asztalon heverő kenyérnek a zsidó hagyomány nem tulajdonít kevesebbet, mint vallástörténeti fölvértezettséget, no meg lelket. A kiddusasztalon heverő kenyeret azért kell betakarni, hogy ne hallja azt a fölháborító arcátlanságot, hogy nem rá mondják már az első áldást, hanem a borra, hogy ezáltal a bor kiiktatható legyen egy amúgy már évezrede letűnt pogány vallási kontextusból és domesztikálható a még mindig létező és szerves fejlődést mutató, merthogy életképes monoteizmus számára.
A kenyér betakarása a sértődés elkerülését szolgálja. A jámbor vallásosságnak ebben a megmosolyogtatóan infantilis zavarodottságában talán éppen az a legmegkapóbb, ahogy a hagyomány a sértődéshez, mint az emberi kapcsolatokat megmételyező szociális zavarhoz viszonyul. Tapintatosan kerüli. A tapintat ugyanakkor szó szerint értendő. A kendő alatt a kenyér tapinthatóan jelen van. A betakart tóratekercs fáit az áldást mondó a kezében tartja. A nem a Tórára, hanem az ahhoz fölhívottra, annak családjára, pl. újszülött lányára mondott áldás épp a Tóra tapintható jelenlétéből nyeri ünnepélyességét.
| ||
A múlt kendő alatt él tovább a jelenben. Az új áthatja a régit, de paradox módon a régi is új dimenziót ad az újításnak. A kiddusasztal kellékeként nélkülözhetetlenné váló borhoz kötegnyi vallásjogi szabály kapcsolódott az évszázadok során. A bort italként a templomból és a vallásos életből kitiltó óhéber vallásosság ugyancsak meglepődne ezen, ha időutazást tehetne.
Márpedig az időutazás fontos eleme, mondhatni médiuma a zsidó vallásosságnak. A most lezáruló lombsátrak ünnepén azért kell lombból, tehát tartós építőanyagnak nem számító, zömükben természetes, tehát a természetből közvetlenül kinyerhető ideiglenes lakóhelyeket építeni, azokban „lakni”, azaz legalább étkezni (de a jámborabbaknak bizony ott szerelmeskedni, lehetőség szerint akár gyermeket is nemzeni), mert a hideg, nedves, beázásra képes sátorban tapasztalható meg, milyen volt az Egyiptomból való kivonulás idején a pusztában lakni.
A bibliai elbeszélés életviszonyainak liturgiai rekonstrukciója mimézissel párosul, az ünnep színre viszi a múltként már megélhetetlent, de a vallás médiumában jelenként mégis átélhetőt. A lombsátrak ünnepének hétköznapján a hevenyészett tákolmányban vacogó, onnét e-mailező zsidó úgy éli át a vallástörténeti múltat, hogy közben nem kell föladnia saját modernitását. A bor van fölül, a betakart kenyér alul. A múlt és a jelen kettősségében szentelhető csak meg az idő igazán. Már csak ezért sem kell túlzottan sajnálnunk chesvánt, ha megsavanyodik.
A szerző az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem rektora.
