Szombat, 13 óra.
Én a sóletet kavarom, a férjem az asztalt teríti. Kopognak az ajtón – biztos az egyik szombati ebédvendégünk az. Nagy mosollyal az arcomon kinyitom az ajtót, és a sógorom falfehér arccal áll előttem. Mi történt? – kérdezem. Elmondom, de üljetek először le – válaszolja.
Rögtön tudtam, hogy valami olyan hírről van szó, amelyhez mi nem tudtunk hozzáférni, mivel nem használjuk a telefonunkat szombaton. Valamelyik családtag beteg lett, vagy, ne adj Isten, meghalt.
Hamar kiderül, hogy nem egy ember halt meg. A sógorom elmondja, hogy egy náci bement egy pittsburghi konzervatív zsinagógába és lelőtt legalább 8 embert. Egy brisz, egy körülmetélési szertartás lett volna aznap reggel. Egyszerre hasított belém a mély fájdalom, a félelem és a düh, először teljes sokkban ültem, majd elkezdtem összevissza kérdezni, hogy valami magyarázatot találjak, és nem telt sok időbe, mire a földön ültem sírva. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy valakit ismerek az áldozatok közül, és ha nem is, biztosan ismerek valakit, aki ismer valakit, akinek a szerettét ma lemészárolták. Eszembe jutott az a több száz alkalom, amikor bementem egy zsinagógába szombat reggel imádkozni, anélkül, hogy kétszer meggondoltam volna. Eszembe jutott az aznapi tórai hetiszakasz, amelyben Ábrahám majdnem feláldozza a fiát Istennek. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor skinheadeket láttam a pesti utcákon, féltem, de igazából viccnek tartottam őket. Eszembe jutott, hogy pár hete valahol Washington DC-ben horogkeresztet fújtak egy zsidó kultúrház falára, és bár olvastam róla egy rövid cikket, nagyon kevés figyelmet fordítottam rá. Eszembe jutott a charlestoni mészárlás, ahol 9 imádkozó fekete embert lőtt le egy fehér férfi, és az orlandói mészárlás, ahol egy terrorista 49 embert lőtt le egy meleg-szórakozóhelyen.
Eszembe jutott annak a pindurka léleknek a jövője, akit ezen a napon terveztek felvenni Ábrahám szövetségébe a körülmetélési szertartással. És gondolatként nem fogalmazódott meg, mert szavaim erre sosem voltak és sosem lesznek, de mélyen, a kiskéimben, a zsigereimben éreztem, hogy bármilyen irracionális, mégis újra és újra bebizonyosodik, hogy ennek sosem lesz vége.
Nekünk nincs hova mennünk a diaszpórában, minket sehol nem akarnak.
A sírás közben a többi vendég is megérkezett, volt, aki többé, volt, aki kevésbé felzaklatva, és ezzel elkezdődött a szombati ebéd és a közös vigasztalás, ami egészen a Hávdáláig, a szombat elbúcsúztatásáig tartott. Volt humor is meg témaváltás, beszélgettünk a jeruzsálemi polgármester-választásról és a tökéletes sóletreceptről, de egész végig tudatában voltunk, hogy valahogy új korszakban élünk: poszt-Pittsburgh. Minden, ami szombat óta történt – a szombat este, az áldozatokra emlékező virrasztás Manhattan belvárosában és a vasárnap esti fő megemlékezés Felső-Manhattanben, az ismerőseim Facebook-posztjai, és minden egyéb írás, amit olvastam, minden beszélgetés, amelyet hallottam – erről tanúskodott.
| ||
Ahhoz, hogy valaki kívülről megértse a sokkot, amelyet az amerikai zsidóság átélt a hétvégén, azt is értenie kell, hogy ez a közösség hogyan tekintett eddig magára. Az elmúlt kétszáz, de legkivált az elmúlt száz évben az amerikai zsidók azért harcoltak, hogy integrálódjanak a tágabb amerikai társadalomba, és mindeközben olyan anyagi és politikai sikereket értek el, amelyeket eddig egyetlen más amerikai kisebbség sem. Az amerikai zsidók befolyása a kultúrára, a gazdaságra és még a Fehér Házra is mind olyasmi, amire a zsidó közösség büszkeséggel tekint, és amit a keresztény többségi társadalom is elismer.
Ez a zsidó önérzet kicsit elbizonytalanodott Trump megválasztása óta. Az elnök a sokak szerint antiszemita, idegengyűlölő Steve Bannont választotta tanácsadónak, és a megválasztása óta majdnem 60 százalékkal nőtt az antiszemita támadások száma országszerte a Rágalmazás Elleni Liga adatai szerint. Ezek ellenére továbbra is úgy éreztük, hogy a zsidók biztonságban vannak az Egyesült Államokban. Hol nem lehet felvenni kipát az utcán? Berlinben, Londonban, Budapesten. Hol szúrhatnak le az utcán azért, mert zsidó vagy? Párizsban, Jeruzsálemben, Cisz-Jordániai településeken. De egy keleti-parti középvárosban az Egyesült Államokban mi történhet?
Nem Pittsburgh volt az első zsinagóga elleni fegyveres terrortámadás Amerikában, és Pittsburgh messze nem a legbrutálisabb lövöldözés az USA-ban, még ebben az évben sem, amelyben a pittsburghi a 294. (!) fegyveres támadás volt. Vagyis az amerikai antiszemitizmusnál valószínűleg nagyobb probléma, hogy nagyon könnyű fegyverhez jutni az Egyesült Államokban.
A fegyvertartás lehetőségének korlátozásával az amerikai zsidó közösség nagy többsége is egyetért, és a következő, poszt-pittsburghi időszakban előreláthatólag fontos politikai mozgalom indul majd el az antiszemitizmus és Trump elnök ellen. Az a gyász, melyet a liberális amerikai zsidó közösség – a közösség többsége – most átél, nem csupán szomorú értetlenséggel jár együtt, hanem kétségbeesett politikai dühvel. A neonáci mellett, aki megölt szombaton 11 imádkozó embert,
mi a Trump-korszak mesterséges feszültséggenerálását, gyűlöletretorikáját is vádoljuk.
Az elnök egy évvel ezelőtt, amikor a fehér felsőbbrendűség hívei fáklyákkal felvonultak Charlesville városában és azt kiabálták, hogy „a zsidók nem fognak leváltani minket!”, az elnök azt állította, hogy a felvonulók közt „voltak jó emberek”, és nem volt hajlandó elítélni a tüntetést, feltehetőleg azért, mert a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok támogatják az elnököt. Ebben a hónapban Trump többször beszélt Soros György „globalista” pénzéről, amellyel a Demokratákat támogatja, ezeket a fordulatokat több szélsőjobboldali blog és csoport konkrét antiszemita összeesküvés-elméletekké fejlesztette tovább.
Ezeknél is károsabb az az általános bevándorlásellenes retorika, amelyet Trump már a választási kampányában is használt. Amikor az elnök a mexikói bevándorlókat bűnözőknek nevezi, bevándorló gyerekeket elválaszt a szüleiktől, és turisták tömkelegét nem engedi be Amerikába bizonyos muszlim országokból, nem meglepő, ha szélsőjobboldali csoportok egyre magabiztosabban uszítanak.
| ||
Trump elnöksége alatt a szélsőjobboldali mozgalmak hátszelet, az olyan őrültek, mint Robert Bowers (aki amúgy maga nem volt Trump-támogató) megerősítést kaptak. Ez a terrorista abban hitt, hogy egy „karavánnyi” muszlim és közép-amerikai bevándorló Pennsylvania felé tart, és ezt „globalista” zsidók támogatták. Trump is karavánokról és globalistákról tweetelt.
Bowers feltehetően nem véletlenül célozta meg az Élet Fája zsinagógát Pittsburghben. Az egyik kisebb közösség, amely a zsinagógában hetente összeül, a HIAS (Hebrew Immigrant Aid Society, Zsidó Emigránssegítő Társaság) nevű szervezettel együttműködve támogat és képvisel menekülteket. Bowers órákkal a támadás előtt ezt tweetelte: „A HIAS betolakodókat hoz be az országunkba, akik megölik a népemet. Nem ülhetek ölbe tett kézzel, amíg a népemet lemészárolják. Szarok arra, hogy hogy néz ki, én bemegyek.”
A mészárlást aznap természetesen nem egy bevándorló követte el, hanem egy Amerikában született, fehér bőrű, keresztény férfi.
A HIAS 1881-ben azért alakult, hogy az orosz és más kelet-európai pogromok elől menekülő zsidókat segítse letelepedni Amerikában, de azóta a világ minden tájáról érkező menekülteket egyaránt segíti. A mottója sok liberális amerikai zsidó alapvető vallási értékrendjét fejezi ki: „Annak idején azért fogadtuk be a menekülteket, mert zsidók voltak. Ma azért fogadjuk be a menekülteket, mert mi zsidók vagyunk.”
Az amerikai zsidóság érdeke és feladata is a megosztó, idegengyűlölő retorika elleni fellépés, a kapcsolatok erősítése a különböző közösségek között. Rá kell ébrednünk, hogy az amerikai zsidók csak akkor lehetnek újra, tartósan biztonságban itt, ha minden kisebbség biztonsága garantált Amerikában.
