Biznisz és szerelem: Mi a baj a zsidó esküvővel és miért szép mégis?

A Rabbiképző első évében a zsidó vallásjog tanárom, aki a zsidó házasságkötés, a kiddusin törvényeit tanította, azzal indította előadását, hogy „a párok nagy többsége, akik hozzátok fordulnak majd, hagyományos zsidó esküvőt szeretnének majd. Sajnos a hagyomány látszata fontosabb a hívek többségének, mint amilyen egy erkölcsös és hiteles rítus lehetne, amely valóban megjeleníti két ember kapcsolatát”.

A tanárom, aki nem mellesleg mélyen vallásos rabbi, rengeteg alázatos tanulás után arra a következtetésre jutott, hogy a hagyományos zsidó házassági szertartással komoly problémák vannak. Én ezt már évek óta így gondoltam, és örültem, hogy olyan helyen tanulhatok rabbinak, ahol megkérdőjelezzük a hagyományunknak még oly részeit is, amelyekhez még a legprogresszívabb irányzatok sem mertek hozzányúlni egészen mostanáig.

Még a nyitott, liberális amerikai közösségekben is gyakran hat egy sajátos nosztalgikus energia. A hívek azokhoz a szokásokhoz vonzódnak, amelyeket dédapáik tartottak, és ez különösen „az élet kitüntetett pillanataiban” válik elevenné, amilyen az esküvő is.

Sok amerikai zsidónak az egyik „legzsidóbb” pillanata az esküvője lesz, és ezért legalább akkor hagyományos vagy hagyományosnak látszó szertartást szeretnének. Ezzel elvileg semmi probléma nem lenne, ha a ceremónia tere csak egy színpad, ahol eljátsszuk a talmudi rabbik házasságról alkotott drámai forgatókönyvét egyrészről, és – kisebb dramaturgiai változásokkal – előadjuk dédnagyszüleink egykori rituáléját másrészről. Mintha mi is az ő hüpéjük (esküvői baldachinsátor) alatt állnánk. De ha a ceremónia egy modern házasságnak és szerelemnek, két egyenlő fél elköteleződésének a kezdete és egyben szimbóluma, akkor más szertartásra lenne szükség, olyanra, amely valóban ezt a kapcsolatot tükrözi.

Fotó: Petrák Sára

A kiddusin traktátus (a Talmud házassággal foglalkozó része) első oldala elmagyarázza, hogy egy nőt háromféleképpen lehet birtokba venni vagy megszerezni: pénzen, szerződésen és szexuális aktuson keresztül. Erre épül a zsidó szertartás első része, amelyet magát is kiddusinnak hívnak, és gyakorlatban a „birtokba venni” vagy „megszerezni” ige itt az eljegyzést, illetve házasságot jelenti. A rabbik végül megtiltják a szexen keresztüli házasságot, és az általánosan elfogadott kiddusin pénz révén történik máig is (és nem szerződés által), egy gyűrűvel köti magához a vőlegény a menyasszonyt. A férfi, két tanú előtt, odaadja a gyűrűt a nőnek, és azt mondja, hogy ezzel magának szenteli őt Mózes törvényei szerint.

A „szentelés” bonyolult fogalom, amelyet sok modern rabbi szép és bensőséges ígéretként próbál bemutatni, és ezzel tompítani a Talmud nyelvezetét, amely, bizony, vételről beszél.

Viszont egy intellektuálisan becsületes rabbi tudja, hogy a kiddusin, a megszentelés fogalma annyit jelent, hogy a férfi kizárólagossá teszi, „elkülöníti” a nőt a maga számára – vagyis kizárólagos joga van a nő szexualitásához, testéhez, és ezt a jogot a gyűrűvel veszi meg.

Azt, hogy üzletről van szó a Talmudban, jelzi, hogy a rabbik ugyanazt az igét (niknet) használják szolgák, állatok és birtok megszerzése kapcsán, mint nőknél, és miután megtárgyalták egy nő megszerzését, rátérnek a többi tárgyra is.

A megszentelés vagy vétel – nevezzük, aminek szeretnénk – hagyományosan egyirányú folyamat. A férfi kizárólagossá teszi a nőt, de egy férfi nem lehet kizárólagos tulajdona a nőnek, már csak azért sem, mert a tórai törvények szerint ő elvileg több nőt is elvehet feleségül. A zsidóság progresszívabb irányzataiban bevett szokás, hogy a „megszentelés” kölcsönös. A férfi magáénak szenteli a nőt egy gyűrűvel, és utána a menyasszony is elmondja ugyanazt a mondatot és ráhúzza a vőlegénye ujjára a gyűrűt: így kizárólag egymáshoz tartoznak, és nincs hierarchia köztük.

Ezzel az opcióval több probléma is van a zsidó vallásjog szerint. Mert vagy az a jogi helyzet, hogy a nő válasza nem jelent semmit, tehát jogilag az adásvétel vonatkozásában irreleváns. A másik lehetőség az, hogy a nő válasza érvényteleníti, amit a férfi mondott, tehát nincs házasság.

Mivel a férfi tulajdonba veszi a nőt a gyűrűvel, a nő tulajdontárgy lesz, és már nem viselkedhet alanyként és nem „szentelheti magának” a férfit.

A lényegileg aszimmetrikus, egyenlőtlen „kiddusin” szertartási rész felvet egy még nehezebb vallásjogi problémát is. Ha a kiddusin megtörtént, és a felek később válni akarnak, zsidó válólevélre van szükség, amelyet csak a férfi adhat ki a nőnek. Ma világszerte több ezer zsidó nő van, aki nem tud elválni és emiatt újraházasodni sem, mert a férjük nem ad nekik válólevelet.

Mivel sok kollégámmal ellentétben én úgy tartom, hogy „kölcsönös” kiddusin nem létezik, és még ha lehetséges is lenne, akkor sem lenne méltó egy mai párkapcsolathoz, hogy két ember kölcsönösen a másik testének tulajdonosává nyilvánítsa magát, arra számítottam, hogy az én esküvőmön nem lesz kiddusin. Én nem leszek senki tulajdona, még akkor sem, ha a tulajdonba vétel szertartása csak szimbolikus. Egy nagyon kicsi, ellenben tanult, zsidó szent szövegeket jól ismerő, liberális közegben már egyre gyakoribbak a „kiddusin alternatívák”. Olyan szertartások, amelyek – részben teljesen kortárs, részben a Talmudtól inspirált elemekből felépülve – a hagyományos „kiddusin” nélkül megy végbe.

Én is abban reménykedtem, hogy a párommal és a rabbimmal majd kitaláljuk, hogy a mi szertartásunk pontosan hogy fog kinézni, hogyan teszi átélhetővé a mi párkapcsolatunkat és azt, ami a zsidóságból fontos nekünk.

Viszont elfelejtettem megkérdezni a férjemet az első randinkon, hogy mit gondol minderről. A Körös partján, a szarvasi zsidó gyerektábor közelében valahogy nem erről kezdtünk beszélni, túl sokat mesélt a munkácsi nagyszüleiről, én pedig megállás nélkül a magyar, izraeli és amerikai zsidóság sorsát akartam elrendezni, így sokáig nem tettem fel a kérdést: Te, szerinted melyik a legjobb kiddusin nélküli zsidó esküvői szertartás?

Fotó: Petrák Sára

Mikor az esküvőnket terveztük, már tudtam, hogy a párom nem is értené, mit szeretnék tőle. Mi az, hogy kiddusin nélküli? A kiddusin egyenlő a zsidó házassággal. Milyen az a zsidó esküvő, melyben nincs benne a zsidó esküvő legalapvetőbb eleme?

Már szerelmes voltam, amikor ráébredtem, hogy a párom pontosan az a hívő, akiről a rabbiképzős tanárom beszélt. A zsidó esküvői szertartás számára nem egy vallásjogi háborús övezet, ahol megmutatjuk a talmudi rabbiknak és a kortárs ortodoxiának, hogy márpedig van feminista judaizmus, vagy éppen az a pillanat, amelyikben újra gondosan átéljük a párkapcsolatunk értékeit és felfedjük a világnak, hogy igazából miben hiszünk és kik vagyunk. Sőt, ez az egész neki nem is csak kettőnkről szól. A hüpe alatt nemcsak mi állunk, hanem a családunk is, és velük rengeteg felmenőnk sok generációra visszamenőleg, akik ugyanazokat a szavakat mondták az ő hüpéjük alatt, mint mi most. A hagyomány láncába bekapcsolódni annyit jelent, hogy alázatosan elfogadod azt, amit az előtted lévőktől örököltél és úgy értelmezed újra, hogy a saját életedhez illeszkedjen.

A férjem számára mi nem vagyunk kevésbé egyenjogúak, a szerelmünk nem megterhelt, és a házasságunk nem lesz hazugság attól a szertartástól, amely sok száz éven keresztül egyenlőtlen párkapcsolatokat szentesített. Nekünk ma a kiddusin nem azt jelenti, amit a talmudi rabbiknak és a feleségeiknek jelentett. Senki nem gondolta a mi esküvői szertartásunkat látva, hogy én a férjem tulajdona lennék.

Sok vita és sírás után együtt döntöttünk úgy, hogy meghagyjuk a kiddusint, inkább hozzáadtunk egy külön szertartási részt. Én is felhúztam az ujjára egy gyűrűt, és ő cserébe egy, a hagyományunkból vett fogadalmat tett, hogy ő is kizárólag hozzám tartozik, nem lehet másik felesége.

A hagyományos, egyoldalú házasságlevél (ketuba) mellett írtunk egy kortárs házasságlevelet is, amelyben dokumentáltuk, hogy mit ígérünk egymásnak, milyen felelősséget vállalunk egymásért, nemcsak anyagilag, hanem minden értelemben.

A múlt hozzánk tartozik, nem feltétlenül az az igazi felszabadulás, ha teljesen elszabadulunk tőle. De alá sem vethetjük magunkat a múltnak, nem adhatjuk fel a jelent, mi is ott kell, hogy álljunk azért a saját hüpénk alatt. Csak úgy tehetjük folytonossá azt, ami régen, a nagyszüleinkkel történt, ha mi is hozzáírjuk a történetünket az ő történetükhöz – és ez nem csak a zsidókkal van így természetesen. Így van ez mindannyiunkkal.

A szerző a New York-i Jewish Theological Seminary hallgatója.