Amikor ma hajnali ötkor kiléptem a kisharsányi pajtából, tettem egy tétova mozdulatot a kihalt infópult felé, és megfordult a fejemben, hogy most kéne elkezdeni sorba állni, jól meglepni a korán érkezőket, hogy akkor tessék, szevasztok, én vagyok az első, és tényleg sorszámot szerzek, teszem azt Tasnádi István és a Szabadkai Népszínház Tapasztalt asszony című előadására. De egyrészt túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy egyik lábamat még mindig viszonylag méltósággal tudjam a másik elé tenni, másrészt a tapasztalt asszony én vagyok, úgyhogy juszt se fogok én a rekkenő hőségben színészi alakításokat nézni. Zene és szabad levegő – ez a Katlan-jelszó nálam. Már amikor kapni levegőt és nem használt oxigént pumpálnak ránk a járda menti falak és a gonosz pálmafák is a faluban. Mert itt tényleg van pálma, meg kabóca is van, kopár szik sarja is, meg este a Made in Pécs Színpad mellett birs-törköly pálinka is. Na és azzal kezdődött a baj, de ne vágjunk a dolgok elébe.
A gyereket rendesen elvittem a Roma and Magyar Progresszív Zenei Műhely workshopjára, mert úgy döntöttem, hogy nagy gondot fordítok a zenei nevelésére azon kívül is, hogy Beck Zoli barátunkkal időnként megbeszélheti, milyen szörnyű egy családban a nőuralom. Ezen most nem sokat gondolkodhatott, mert érkezésünkkor Both Miklós, a workshop vezetője beültette a zenészek közé, akik közül az egyik a kezébe nyomott egy metálkék kannát, és onnantól kezdve csillogó szemmel követte a rock-gitárprímás-karmester utasításait.
| ||
A pécsi western rockzenekar, a Psycho Mutants koncertjét a zöldbableves mellől hallgattuk még konszolidáltan, aztán a gyerekeink körében végigzúztuk a brit The Urban Voodoo Machine horror blues-rock show-műsorát. A szinti vándorcirkuszok és egy Nick Cave-koncert hangulatát is magában foglaló koncert felrázta a vidéket. Ekkorra már nem volt baranyai idénymunkás vagy zalaegerszegi matektanár, aki ne érezte volna magát a nagy rákendroll univerzum részének.
A nagyobb gyerekek aludni vitték a kicsiket, és akkor már magunkra is tudtunk egy kis időt fordítani, ami abból állt, hogy egy hatalmas asztalnál megbeszélhettük végre a rockzene médiamegjelenésének, vagy a rendszerváltás magánéletünkre tett hatásainak rejtelmeit, miközben viceházmesterek masíroztak az asztalon, jóféle villányi rozéból.
Nem emlékszem pontosan minden mozzanatra, de az biztos, hogy a Havasréti Jóskával ismét sikerült lemerülni a nyolcvanas évek avantgárd művészeinek szintjére, a méltatlanul elfeledett Kreol Sikoly zenekar gitárosával neveket és dátumokat próbáltunk memorizálni, Simon Marci slammert pedig ezúttal sem zaklattam és nem hívtam ki párbajra, mert az nem az én mániám.
Mire a King Automatic néven I wish I was a black feliratú pólóban fellépő egyszemélyes francia rockzenekar elkezdett játszani a pajtában, már punkokból rég hippik lettünk. Úgyis tudtuk, hogy ez lesz a vége, úgyhogy eltáncoltuk a megbékélés rákendrollt a szalmában, és ugye kicsit később kiléptem azon a bizonyos kapun. Nem álltam be a sorba, nem ébredtem fel reggel időben, hát ez van, az utolsó előtti nap mindig a legkeményebb. Most kéne abbahagyni, de a záróeste még hátravan.
