„Amikor a kép győz”

Radák Eszter festőművész

Legújabb kiállítása kapcsán beszélgettünk vele a szabadság és a felelősség kapcsolatáról, a titkok és a traumák művészetre gyakorolt hatásáról, illetve arról, hogy miért kell a mai napig minden egyes alkalommal megküzdenie az alkotással.

Magyar Narancs: Egyes vélemények szerint a sok buktató teszi művésszé a művészt. Feltételezem, neked is volt elég, mire rátaláltál a saját utadra.

Radák Eszter: Az egy 18–19. századi romantikus kép, hogy a művész szenved, majd ezáltal megváltja a világot. Közel sem biztos, hogy egy festő életében a trauma a legnagyobb buktató. Egy elrontott alkotás is képes akkora sebet okozni, mint például egy baleset során szerzett sérülés a hétköznapi életünkben. Mindig az a kérdés, hogy hogyan tudom átfordítani a sérüléseimet a képzőművészet nyelvére.

MN: Megéled a traumákat vagy megpróbálod eltávolítani magadtól?

RE: A személyiségem szerint hisztis vagyok, ugyanakkor festeni nem traumából szoktam. Képi problémákat elemzek egy olyan területen, amelynek az ideje gyakorlatilag lejárt. A festészet már nem a vizuális kommunikáció csúcsa. Egyre kevésbé van körülöttünk pátosz. Kesereghetnék, de ez rám felszabadítóan hat. Nem kívánom megújítani a társadalmat sem, nem vállalom magamra a felelősséget, hogy megmutassam a világnak, miért rossz. Vélhetően ennek az az oka, hogy Magyarországon élek, ahol az élet minden területe erősen és antipatikusan átpolitizált. A csaholásban nem kívánok részt venni. Az is egy politikai tett, ha nem nyilvánítok véleményt, nem?

MN: Minél nagyobb egy művész szabadsága, annál nagyobb a felelőssége is?

RE: Pont fordítva. Nem érzem magam szabadnak. Azáltal, hogy folyamatosan szembe kell néznem magammal, saját magam foglya vagyok, ennél nagyobb börtön nem létezik. Ha külső ok miatt veszítem el a szabadságomat, akkor meg tudom nevezni a bűnöst. Amikor a probléma bennem van, az sokkal fájdalmasabb. A társadalmi felelősség kérdése mostanában kevésbé izgat. Ettől még van felelősségem, persze. Választópolgárként gyakorolom is.

MN: A Naplementék, bizsergő retinák című kiállításon az utóbbi két évben készült munkáidat láthatjuk. A katalógusban azt írod, hogy a magyar festészetben sok a tabu. Jó példaként hozod fel erre a naplementét, mely „annyira kínos, hogy már nem is beszélünk róla”.

RE: A kortárs festészet sznob, vannak témák, amelyekkel illik, és vannak, amelyekkel nem illik foglalkozni. A naplemente vérciki, a giccsfestészet egyik alapja. Én viszont azt gondolom, hogy egy nagyon érdekes festészeti probléma. Előszeretettel rúgom fel a tradicionális festészeti szabályokat, ezért festettem enteriőröket is. Nem érdekel, ki és mit gondol, már nincs bennem provokatív szándék sem. Már az provokáció, hogy olajjal festek.