„Amikor a kép győz”

Radák Eszter festőművész

Képzőművészet

Legújabb kiállítása kapcsán beszélgettünk vele a szabadság és a felelősség kapcsolatáról, a titkok és a traumák művészetre gyakorolt hatásáról, illetve arról, hogy miért kell a mai napig minden egyes alkalommal megküzdenie az alkotással.

Magyar Narancs: Egyes vélemények szerint a sok buktató teszi művésszé a művészt. Feltételezem, neked is volt elég, mire rátaláltál a saját utadra.

Radák Eszter: Az egy 18–19. századi romantikus kép, hogy a művész szenved, majd ezáltal megváltja a világot. Közel sem biztos, hogy egy festő életében a trauma a legnagyobb buktató. Egy elrontott alkotás is képes akkora sebet okozni, mint például egy baleset során szerzett sérülés a hétköznapi életünkben. Mindig az a kérdés, hogy hogyan tudom átfordítani a sérüléseimet a képzőművészet nyelvére.

MN: Megéled a traumákat vagy megpróbálod eltávolítani magadtól?

RE: A személyiségem szerint hisztis vagyok, ugyanakkor festeni nem traumából szoktam. Képi problémákat elemzek egy olyan területen, amelynek az ideje gyakorlatilag lejárt. A festészet már nem a vizuális kommunikáció csúcsa. Egyre kevésbé van körülöttünk pátosz. Kesereghetnék, de ez rám felszabadítóan hat. Nem kívánom megújítani a társadalmat sem, nem vállalom magamra a felelősséget, hogy megmutassam a világnak, miért rossz. Vélhetően ennek az az oka, hogy Magyarországon élek, ahol az élet minden területe erősen és antipatikusan átpolitizált. A csaholásban nem kívánok részt venni. Az is egy politikai tett, ha nem nyilvánítok véleményt, nem?

MN: Minél nagyobb egy művész szabadsága, annál nagyobb a felelőssége is?

RE: Pont fordítva. Nem érzem magam szabadnak. Azáltal, hogy folyamatosan szembe kell néznem magammal, saját magam foglya vagyok, ennél nagyobb börtön nem létezik. Ha külső ok miatt veszítem el a szabadságomat, akkor meg tudom nevezni a bűnöst. Amikor a probléma bennem van, az sokkal fájdalmasabb. A társadalmi felelősség kérdése mostanában kevésbé izgat. Ettől még van felelősségem, persze. Választópolgárként gyakorolom is.

MN: A Naplementék, bizsergő retinák című kiállításon az utóbbi két évben készült munkáidat láthatjuk. A katalógusban azt írod, hogy a magyar festészetben sok a tabu. Jó példaként hozod fel erre a naplementét, mely „annyira kínos, hogy már nem is beszélünk róla”.

RE: A kortárs festészet sznob, vannak témák, amelyekkel illik, és vannak, amelyekkel nem illik foglalkozni. A naplemente vérciki, a giccsfestészet egyik alapja. Én viszont azt gondolom, hogy egy nagyon érdekes festészeti probléma. Előszeretettel rúgom fel a tradicionális festészeti szabályokat, ezért festettem enteriőröket is. Nem érdekel, ki és mit gondol, már nincs bennem provokatív szándék sem. Már az provokáció, hogy olajjal festek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.