Mindez persze nem kellene, hogy különösebben befolyásolja a regényeiből, novelláiból, adott esetben eredeti forgatókönyveiből készített filmek megítélését, hiszen a filmes adaptáció jó esetben egy kényes fordítási művelet, melynek során képekké formálódnak a mondatok. Ezzel szemben persze a bevált praxis mondatokká formálja a mondatokat, csak belerakja őket a színész szájába. Elmore Leonard műveit viszont kivétel nélkül szétpofázzák a hősei, még akkor is ugatnak, amikor lőnek, ami a második leggyakoribb elfoglaltságuk. S ha ehhez még hozzávesszük az író - a túloldalon oly plasztikusan kifejtett - rögeszmés irtózását a részletektől, hát nagyon is könnyen elképzelhető, hogy a műveiből készített adaptációk aligha kereshetik a képnyelv eddig ismeretlen útjait. Bár van egy közhelyszámba menő féligazság arra nézvést, hogy lektűrökből készülnek a legjobb filmek, megismétlem, Leonard ponyvát ír, nem lektűrt. Nem míves kamut, hanem mívetlent.
Ilyenformán a műveiből készült és sikerültebbnek mondható filmek is döntő többségükben egyszer használatosak, és sikerültségről is csak az elengedhetetlen hozzáadott értékek után beszélhetünk.
Leonard ugyanakkor - ha csak közvetett módon is - gyakorolt valaminő hatást a filmkészítés alakulására; Quentin Tarantino hivatkozásaiból tudjuk ezt leginkább. Bár az ő Leonard-adaptációja, a Jackie Brown nem tartozik éppen pályája sarkalatos művei közé, inkább afféle szusszanási, erőgyűjtési állomás. Berúgta az ajtót, s most megáll, piheg és körülnéz, felméri az ellenerőket - ez Tarantino életében a Jackie Brown. Ami mellesleg épp annyira túl van írva, mint Leonard könyvei általában.
Ennél az egy szem filmnél persze többről van szó kettejük közös ügyeiben, lévén Tarantino komplett elbeszélési technológiát vett át a maestrótól, már amennyiben a pofáznak+pofáznak+lőnek+meghalnak+pofáznak koktél elbeszélési technológiának, netán mozgóképes jelrendszernek mondható. Aligha. Ezen túl beszélhetünk közös motívumkincsről is. A Steven Soderbergh rendezte Mint a kámfor például úgy kezdődik, hogy George Clooney pusztán a nagy dumájával kirabol egy bankot, az ilyesmi Tarantinónak is nagyon fontos, nála is roppant egyszerű bankot rabolni - szóban - egy szál mobiltelefonnal. Mielőtt hajlamosak lennénk azt mondani, hogy a közös motívumkincsből a "közös" minden esetben azt jelenti, hogy Tarantino vette át Leonardtól, ebben az esetben nem esküdhetünk meg rá, hiszen a 1998-as Mint a kámfor alapjául szolgáló Out of Sight 1996-os keltezésű, míg a Ponyvaregény 1994-es.
Noha a Mint a kámfor egy kétségkívül mérsékelt jelentőségű mozimű (készült belőle egy kudarcos tévésorozat is), általa értünk el mégis a hozzáadott értékhez, illetve kanyarodtunk vissza az egyszer használatossághoz. A Mint a kámfor stábja ugyanis mutat bizonyos átfedéseket a három évvel korábban készült Szóljatok a köpcösnek! c. filmével: két fő név a producerek közt, Danny DeVito és Barry Sonnenfeld, akik mindkettőben benne voltak szügyig. Említhetnénk további producereket, vagy a színész Dennis Farina nevét is, de nem ez az érdekes. És megdöbbentő módon nem is az, hogy Barry Sonnenfeld, aki rendezőként is jegyezte a Szóljatok a köpcösnek! c. filmet, mennyivel (sokkal) különb direktor, mint Soderbergh. Míg a Szóljatok a köpcösnek! egy könnyed precizitással kivitelezett, ám nem túl gátlásos komédia, addig a Mint a kámfor nagyobbrészt erőlködés. Nem beszélve a Szóljatok a köpcösnek! alanyi jogú újrájáról, a 2005-ös Csak lazánról, ami úgy ciki, ahogy van (DeVito mellől immár hiányzik Sonnenfeld is). Magyarul a Szóljatok a köpcösnek! már magán viseli Sonnenfeld (hamar, a 1997-es Sötét zsarukban kiteljesedő) zsenijét, a másik kettő meg semmi ilyesmit, nincsenek is szinte a fasorban sem.
Ráadásul a Mint a kámfor felvillant egyet Leonard visszatérő problémái közül. A mester nagyon szereti úgy "árnyalni" bizonyos jellemeit, hogy egyszer csak megérinti őket a mezcsere lehetősége, valamiért - akár öngyilkos módon - fölhorgad bennük az ellenfél iránti bűnös vonzalom. Márpedig ilyet tisztességes ponyvahős nem nagyon engedhet meg magának, vagyis egyik irányban még csak-csak, de a másikba semmiképpen se. A film után tévésorozatot kapó hősnő (Karen Sisco) egy szövetségi rendőrbíró (mint Raylan Givens az ugyancsak sikeresebb adaptációk közé sorolható A törvény embere c. sorozatban), aki beleszeret az egyik kliensébe, és törvénytelen eszközöktől sem visszariadva egyengeti az útját, ám végül mégsem bújik ki a bőréből - rendes ponyvában az ilyesmiből aligha van visszaút, de legyen így. Távolról sincs rendben viszont az ellenkezője, amikor a hétpróbás gazember gyengül el a döntő pillanatban az emberi tisztaság láttán, mint történik ez 3:10 to Yuma c. novellában, zátonyra futtatván ezzel egy klasszikus westernfilmet (Ben Wade és a farmer, 1957, Delmer Daves) meg egy neót (Börtönvonat Yumába, 2007, James Mangold). A rosszfiút egyszer csak, amikor épp lőni kéne, megérinti ellenfele (egy távolról sem feddhetetlen jellemű, minimum kapzsi paraszt) fene tudja mije, tán egy más, egy nyugisabb élet lehetősége a tekintetében, és nem lő, hanem inkább megy a dutyiba. Hát persze. Az meg már tényleg orcátlanság, amikor Frank Renda, a híres gyilkos azért bukik el a Mr. Majestykben, mert esze ágában sincs megérteni, ilyenformán tisztelni a maga parasztját.
Persze a ponyva mindig szemérmetlenül giccses, akkor is, ha épp szemérmeskedik. Ilyenformán maradhatunk nyugodtan annyiban, hogy a részletek mellőzése és az említett koktélrecept miatt oly sokszor "nagyon filmszerűnek" tartott Leonard-művek döntő jellemzője a nagy (és iszonyú üres) duma, ami tutira ellenáll a képeknek.
