Anglia egyik leghíresebb bevándorlója, aki az utolsó években az abszurditásig fokozott eladási rekordokról volt már leginkább nevezetes, a huszadik század legérzékibb festői korpuszát hagyta maga után júliusban bekövetkezett halálával. Lucian Freud, akinek Magyarországon senki sem tudja kiejteni a nevét, mert a német eredet és a vállaltan hangsúlyos brit identitás sokakban teszi eldönthetetlenné a keresztnév kulturális-nyelvi besorolását, a század művészeti dinamikájától tökéletesen független, homogén és zárt festői életművet hozott létre, mintha a külvilággal való kapcsolatát egyetlen médium, a test jelentette volna.
Visszanézve a vele készült kevés videointerjút, nem egészen érthetetlen, hogy Freud kerülte a műfajt: nehezen beszélő, hosszú szüneteket teremtő, verbális egyszerűségével zavarba ejtő ember volt, akinek a fizikai megjelenése, mi tagadás, elterelte a figyelmet szimplifikált mondanivalójáról. Nagyon szép férfi egy őrült tekintetével. Kevésbé szélsőségesen fogalmazva, Freud szuggesztív tekintete nemcsak a rendkívül eredményes szexuális manipuláció eszköze volt, melynek mitológiája megtölti a bulvársajtót a feleségek és a gyerekek vélt számát illetően, hanem a recepció útjának kizárólagosan vizuális karakterét is jelképezi. Freud azt festette, amit látott, és akkor, amikor már jól megnézte: ha kellett, háromezer órán keresztül állt vagy feküdt előtte a meztelen modell, de a kép csak akkor készülhetett el, ha a látott valóság és a képi valóság tökéletes analógiája, az ő kifejezésével a "meztelen portré" megvalósult. Perfekcionista volt, de a tökéletességre való törekvés nem szűkült egyetlen képre, hanem minden egyes új műnek meg kellett haladnia az előzőt, miközben egzisztenciális hegymászásként élte át minden egyes kép fölépítését.
Sigmund Freud unokájának és az építész Ernst Freud fiának első évei polgári kényelemben teltek Berlinben egészen 1933 nyaráig, amikor a család a nácizmus elől Angliába költözött. Freud zsidósága sosem jelent meg reflektált identitáselemként a képein, Londont azonban olyan helynek tekintette, amelynél nem létezhet számára jobb, és ahonnan nagyon ritkán volt hajlandó kimozdulni. Fiatal fiúként briliáns iskolakerülő volt (az egyik intézményt porig égette eldobott cigarettájával), idejét lovaglással, lóversennyel és a brit homoszexuális körökkel való ismerkedéssel töltötte. Egyik legelső képe az itt megismert író-költő, Stephen Spender portréja 1940-ből, egy másik az ugyanebbe a körbe járatos gazdag műgyűjtőről, Peter Wattsonról készült. Ekkorra már megjelent néhány sikeres rajza a haladó szellemű Horizon folyóiratban, és Cedric Morris észak-angliai iskolájába is fölvették, ahol az intenzív szubkulturális szocializáción átesett fiatalember a művészi magatartásformákkal kísérletezett. Freud utóbb visszaemlékezve "maximális odafigyelésről" beszél, ami az első igazán sikeres képe, a Halott kócsag (1945) esetében szinte hiperrealista festésmódot jelent, ám segédeszközök, tehát fénykép használata nélkül. A kiterített szárnyú madár aprólékosan megfestett tollazatát nem jogtalanul hozták összefüggésbe Dürer vagy Courbet realista természetképeivel.
A halott kócsag és a kitömött zebra, korai képeinek ikonikus eleme és műtermi berendezése a barát és szerető Lorna Wishart ajándéka volt, aki ellátta a festőt modellekkel is. Később Wishart unokahúgát, a szobrász Jacob Epstein lányát, Kitty Garmant vette feleségül, és róla festette első közös párizsi útjuk alkalmával azt a bizonyos kék zakós portrét. A vékony rétegben fölvitt festék, a hatalmas szem és a kontrasztos színhasználat erősen emlékeztet a húszas évek németországi festészeti irányzatára, az új tárgyiasságra, Freud azonban ezekben az években nem is hallott a Neue Sachlichkeitról. Alighanem közömbös is volt a művészetelmélet és a művészeti tendenciák iránt, és inkább a klasszikusok vonzották, hiába emlegette saját tevékenységét illetően a kockázatvállalás igényét. Párizsban 1946-47-ben a harmincas évek műgyűjtői körében forgott, Giacomettivel és Balthusszal, kisebb mértékben Picassóval barátkozott, akiknek a tevékenysége inkább az elementáris művészeti alkotóerővel, semmint közvetlen stíluskövetkezményekkel hatott rá.
Párizst azonban szórakoztatóan undok helynek találta, és a későbbiekben inkább a saját nagyvilági, művészekkel, költőkkel, írókkal és hírességekkel teli londoni világába vonult viszsza, amelybe néha becsúszott néhány szerencsétlenebb sorsú ír munkásmodell is. Hamarosan ahhoz a körhöz tartozott, amelyet "londoni iskola" néven ismer a művészettörténet, olyan tagokkal és barátokkal, mint Francis Bacon, az Amerikából elszármazott R. B. Kitaj, Frank Auerbach és Leon Kossoff. Mindannyiukat az emberi alak ábrázolhatósága foglalkoztatta, árnyalatnyi eltérésekkel a szociográfia vagy a szubkulturális jelenségek irányába. Freud a csoporton belül (a gyakorlatban inkább baráti kapcsolatokra, mint szervezett csoportra kell gondolni) a pszichológiai realizmusnak nevezhető tendenciát képviselte, melynek alapja egyrészt a modell és a művész, másrészt (némiképp nagyapai örökségként) a test és a lélek közötti kapcsolat analízise volt.
Az emberi test Freud felfogásában a legközvetlenebb közvetítő a világ és saját maga mint mediátor között, de a valódi szerep igazából a festőnek jut. Elsődlegesnek gondolta modelljével a szoros magánéleti kapcsolatot, a közös levegőt és a személyiség aurájának a megtapasztalását, amelybe bele tudott akaszkodni, hogy a legintenzívebb benyomását megfesse. A végletekig individuális festészete az évek során egyre expresszívebb és egyre erotikusabb lett (Bella Freud meztelenségétől Leigh Bowery erősen maszkulin aktsorozatáig), mintha a vastagon fölhordott festéknek a legprimerebb szexuális konnotációkat kellett volna vizuális módon beteljesítenie. Szétvetett végtagú, elnyúlt modelljei Courbet titkos pornográf képének a megsokszorozott (és méltó) utódai, akiknek a személyisége semmivel nem számít többet, mint a gyakori és egyenrangú partnerként megjelenő kutyáké. Csak a hús számít és a húsban rejlő érzékiség, a legnagyobb tudatmódosító erő a világon.
Ennek a tiszta "anatómiai szexualitásnak" (Donald Kuspit) a bírálói "vizuális szenzációhajhászással" vádolják Freudot a genitáliák túlzott exponálása miatt, tehát igazából valamiféle erkölcsi konzervativizmus, illetve a feminista kritika (pl. Linda Nochlin) nevében, nem pedig klasszifikációs nehézségekre hivatkozva, azért, mert képtelenség a modern-posztmodern dichotómiának megfeleltetni. Freudot valóban aszerint ítélik meg, hogy mennyire tekinthető provokatívnak a festékes rongyok (minden egyes vonás előtt megtörölte az ecsetjét) halmában vagy az ágy kifakult szövetén heverő szeretők érzékisége. Népszerűségét vagy népszerűtlenségét magánéletének kiterjedt dimenziója ugyanúgy táplálta, mint a klasszikus szépség visszafogottsága iránt fogékony közönség borzongó, kéjes utálata modelljeinek széteső fizikai valósága előtt. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy mennyire tudott festeni, és hogy tehetségének korlátozott tematikai preferenciája végső soron valamiféle egységet és koherenciát jelent. 88 éves volt.
