Fapad és fapofa - Jim Jarmusch művei (dvd)

Képzőművészet

A még friss-ropogós Hervadó virágok mellett immár a mozikból réges-régen kikopott, e jeles alkalomra azonban gondosan kipucolt Jarmusch-régiségek is birtokba vehetők DVD-n. Négy alapdarab az időszámítás előtti nyolcvanas (korai kilencvenes) évekből, plusz egy laza csuklójú tornamutatvány tavalyról, és az életmű jó része máris a polcon hever.

Az idén 53 éves, jó negyedszázada kameraközelben tartózkodó filmest nem azért szeretjük, mert ezt adták ukázba az ítészek, és még csak nem is a klasszikusoknak kijáró tiszteletköröket futjuk a régi szép idők emlékére. Erre már csak azért sincsen szükség, mert a régi szép jarmuschi idők tulajdonképpen soha nem is értek véget: hősei mindmáig ugyanazok az egykedvű fapofák, akik ugyanabból a boldogan együgyű bohócperspektívából szemlélik a körülöttük folyó kisbetűs életet, mint hajdanán.

Pedig ahogy a Budapestről New Yorkba érkező Éva magányos alakját veszi a kamera a '84-es Florida, a paradicsom fekete-fehér, kezdő képsorain, abból akár az idegenbe szakadás és elveszettség drámája is kinőhetne, Jarmuschtól azonban éppúgy idegen mindenfajta direkt drámázás, mint a függetleneket gyakorta megkísértő nihil vagy a céltalan köldöknézés. A Jarmusch-univerzum szereplői, bárhová érkeznek is utazásaik során, sosem hontalanok, a világ kedves bolondjainak bajtársi szövetsége köti össze őket. Éva sem marad sokáig magára: ahogy pillanatok múlva viszontlátjuk, amint unott arccal rója a New York-i utcákat, magnójából pedig az I Put a Spell On You bömböl, már biztos, hogy sem őt, sem magunkat nem kell félteni holmi komolyabb megrázkódtatásoktól. A kertek alatt, a város hátsó traktusain átkelve Jarmusch-földre tartunk, egy banális semmiségekre épülő világba, ahol, mint

valami vidámparki

tükörteremben, a jelentéktelen apróságok fel-nagyítódnak, a nagyvilág dolgai, a máshol drámainak számító fordulatok viszont abszurddá töpörödnek. Rendhagyó utazómozi a Florida, a paradicsom: eljutunk ugyan New Yorkba, Clevelandbe, sőt még Floridába is, Éva és két gardedámja, a Bélából lett Willie és a másodhegedűs szerepét betöltő Eddie azonban nem a kalandvágynak, hanem a tehetetlenség erejének engedelmeskedik. Jarmusch filmjének nem a történetet előmozdító fordulatok sora, hanem a semmittevés meghitt üressége adja a savát-borsát, és ennek a semminek, a szöszmötölésnek és az örök egy helyben járásnak már pályája legelején is számtalan, szórakozató válfaját ismerte a filmrendező.

A kissé fapados floridai kiruccanást követő Törvénytől sújtva című filmben az immár ismerős ténfergés némileg feszesebb formában, bizonyos műfaji korlátok között van elővezetve. Jarmusch a régi vágású film-noirok és börtönfilmek kliséivel játszik, de az alapállás mit sem változik. Bár a történet a festői délen, a Robbie Müller fekete-fehér képein észvesztően vonzó New Orleansban játszódik, mintha még mindig ugyanazzal a genggel lógnánk, mint két évvel korábban. Jarmusch bandája két új, s a jövőben is meghatározó taggal bővül: a színészként és filmzeneszerzőként kettős feladatot teljesítő John Lurie mellé a szintén-zenész Tom Waits és a szintén-bohóc Roberto Benigni került a csapatba, akik a jövőben is fel-feltűnnek majd egyes Jarmusch közeli vállalkozások környékén. Õk hárman, a semmirekellő strici, a kikapós lemezlovas és a naiv bohóc, tökéletes összhangban működnek: Lurie örök házsártoskodásával, Waits a fejére húzott hajhálóval és jellegzetes morgásával, Benigni pedig bődületes naivitásával a lesittelt palimadarak látványos szoborcsoportját alkotja. Hármójuk nagy kalandja a rács mögötti civakodásoktól a mesébe illő szabaduláson át a csodálatos megmenekülésig úgy fest, mint egy elfeledett Marx Brothers-komédia, a leszedált Marx testvérekkel. A három bekasznizott pali szökését - hisz a dolog teljességgel lehetetlen - Jarmusch egy laza mozdulattal át is ugorja: cinkos összekacsintás ez a közönséggel, egy csodálatos barátság kezdete. A finom bohóckodásért cserébe a jövőben is szívesen elnézzük a történetmeséléssel néha hadilábon álló rendező szükségmegoldásait.

Mivelhogy Jarmusch mindig ugyanazt a sztorit meséli, aligha meglepő, hogy a Törvénytől sújtva édesbús búcsúbeszédei után nem sokkal minden kezdődik elölről. A Mystery Trainben az Elvis-emlékhelyként üzemelő Memphisbe fut be a vonatunk: egy japán turistapár kászálódik le a kocsiról, s azon nyomban át is

veszik Benignitől

az amerikai szokásokért rajongó, de azokat minduntalan félreértő bohóc szerepét. Jarmuschnál egyébként nem létezik rosszízű vicc, sótlan diszkrimináció: édesmindegy, hogy japán, olasz vagy amerikai tűnik fel a lepusztult díszletek között, hisz bohóc és bohóc között nincs különbség. Akárhonnan jöttek is, Jarmusch bohócait már messziről megismerni járásukról és egyforma hallgatásukról. Bármennyire szórakoztató azonban ez a némajátékkal párosuló csámpázás, a végtelenségig mégiscsak lehetetlenség játékfilmhosszú műsorokat építeni erre a műsorszámra. A párhuzamosan futó epizódokkal kísérletező Mystery Trainből és a világ öt pontján taxizó Éjszaka a Földön címűből helyenként már ki is lóg a lóláb, Jarmuscht először kapjuk rajta, hogy saját trükkjeit kopírozza, ámbár igen mulatságos és kellőképpen szerethető eredménynyel. A kellemes önismétlés titkát az Amerikába érkező japán Elvis-rajongó fejti meg helyettünk, aki szerint Memphis éppen úgy fest, mint Jokohama. Hülyeséget beszél persze, mégis igazat mond, Jarmuschnak ugyanis, akárhová fordítja a kameráját, minden városról ugyanaz jut az eszébe. Városképei, melyek többnyire elnéptelenedett utcákkal, árva neonokkal, újságpapírral befedett kirakatokkal, tehát a hátország lepusztultságával tüntetnek, mégsem szomorúak, hiszen a Jarmusch-filmek sivársága nem lehet meg a romok közti előrearaszolás, az életben levés apró örömei nélkül.

Jim Jarmusch-sorozat - Mokép; Hervadó virágok - Best Hollywood

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.