Fapad és fapofa - Jim Jarmusch művei (dvd)

Képzőművészet

A még friss-ropogós Hervadó virágok mellett immár a mozikból réges-régen kikopott, e jeles alkalomra azonban gondosan kipucolt Jarmusch-régiségek is birtokba vehetők DVD-n. Négy alapdarab az időszámítás előtti nyolcvanas (korai kilencvenes) évekből, plusz egy laza csuklójú tornamutatvány tavalyról, és az életmű jó része máris a polcon hever.

Az idén 53 éves, jó negyedszázada kameraközelben tartózkodó filmest nem azért szeretjük, mert ezt adták ukázba az ítészek, és még csak nem is a klasszikusoknak kijáró tiszteletköröket futjuk a régi szép idők emlékére. Erre már csak azért sincsen szükség, mert a régi szép jarmuschi idők tulajdonképpen soha nem is értek véget: hősei mindmáig ugyanazok az egykedvű fapofák, akik ugyanabból a boldogan együgyű bohócperspektívából szemlélik a körülöttük folyó kisbetűs életet, mint hajdanán.

Pedig ahogy a Budapestről New Yorkba érkező Éva magányos alakját veszi a kamera a '84-es Florida, a paradicsom fekete-fehér, kezdő képsorain, abból akár az idegenbe szakadás és elveszettség drámája is kinőhetne, Jarmuschtól azonban éppúgy idegen mindenfajta direkt drámázás, mint a függetleneket gyakorta megkísértő nihil vagy a céltalan köldöknézés. A Jarmusch-univerzum szereplői, bárhová érkeznek is utazásaik során, sosem hontalanok, a világ kedves bolondjainak bajtársi szövetsége köti össze őket. Éva sem marad sokáig magára: ahogy pillanatok múlva viszontlátjuk, amint unott arccal rója a New York-i utcákat, magnójából pedig az I Put a Spell On You bömböl, már biztos, hogy sem őt, sem magunkat nem kell félteni holmi komolyabb megrázkódtatásoktól. A kertek alatt, a város hátsó traktusain átkelve Jarmusch-földre tartunk, egy banális semmiségekre épülő világba, ahol, mint

valami vidámparki

tükörteremben, a jelentéktelen apróságok fel-nagyítódnak, a nagyvilág dolgai, a máshol drámainak számító fordulatok viszont abszurddá töpörödnek. Rendhagyó utazómozi a Florida, a paradicsom: eljutunk ugyan New Yorkba, Clevelandbe, sőt még Floridába is, Éva és két gardedámja, a Bélából lett Willie és a másodhegedűs szerepét betöltő Eddie azonban nem a kalandvágynak, hanem a tehetetlenség erejének engedelmeskedik. Jarmusch filmjének nem a történetet előmozdító fordulatok sora, hanem a semmittevés meghitt üressége adja a savát-borsát, és ennek a semminek, a szöszmötölésnek és az örök egy helyben járásnak már pályája legelején is számtalan, szórakozató válfaját ismerte a filmrendező.

A kissé fapados floridai kiruccanást követő Törvénytől sújtva című filmben az immár ismerős ténfergés némileg feszesebb formában, bizonyos műfaji korlátok között van elővezetve. Jarmusch a régi vágású film-noirok és börtönfilmek kliséivel játszik, de az alapállás mit sem változik. Bár a történet a festői délen, a Robbie Müller fekete-fehér képein észvesztően vonzó New Orleansban játszódik, mintha még mindig ugyanazzal a genggel lógnánk, mint két évvel korábban. Jarmusch bandája két új, s a jövőben is meghatározó taggal bővül: a színészként és filmzeneszerzőként kettős feladatot teljesítő John Lurie mellé a szintén-zenész Tom Waits és a szintén-bohóc Roberto Benigni került a csapatba, akik a jövőben is fel-feltűnnek majd egyes Jarmusch közeli vállalkozások környékén. Õk hárman, a semmirekellő strici, a kikapós lemezlovas és a naiv bohóc, tökéletes összhangban működnek: Lurie örök házsártoskodásával, Waits a fejére húzott hajhálóval és jellegzetes morgásával, Benigni pedig bődületes naivitásával a lesittelt palimadarak látványos szoborcsoportját alkotja. Hármójuk nagy kalandja a rács mögötti civakodásoktól a mesébe illő szabaduláson át a csodálatos megmenekülésig úgy fest, mint egy elfeledett Marx Brothers-komédia, a leszedált Marx testvérekkel. A három bekasznizott pali szökését - hisz a dolog teljességgel lehetetlen - Jarmusch egy laza mozdulattal át is ugorja: cinkos összekacsintás ez a közönséggel, egy csodálatos barátság kezdete. A finom bohóckodásért cserébe a jövőben is szívesen elnézzük a történetmeséléssel néha hadilábon álló rendező szükségmegoldásait.

Mivelhogy Jarmusch mindig ugyanazt a sztorit meséli, aligha meglepő, hogy a Törvénytől sújtva édesbús búcsúbeszédei után nem sokkal minden kezdődik elölről. A Mystery Trainben az Elvis-emlékhelyként üzemelő Memphisbe fut be a vonatunk: egy japán turistapár kászálódik le a kocsiról, s azon nyomban át is

veszik Benignitől

az amerikai szokásokért rajongó, de azokat minduntalan félreértő bohóc szerepét. Jarmuschnál egyébként nem létezik rosszízű vicc, sótlan diszkrimináció: édesmindegy, hogy japán, olasz vagy amerikai tűnik fel a lepusztult díszletek között, hisz bohóc és bohóc között nincs különbség. Akárhonnan jöttek is, Jarmusch bohócait már messziről megismerni járásukról és egyforma hallgatásukról. Bármennyire szórakoztató azonban ez a némajátékkal párosuló csámpázás, a végtelenségig mégiscsak lehetetlenség játékfilmhosszú műsorokat építeni erre a műsorszámra. A párhuzamosan futó epizódokkal kísérletező Mystery Trainből és a világ öt pontján taxizó Éjszaka a Földön címűből helyenként már ki is lóg a lóláb, Jarmuscht először kapjuk rajta, hogy saját trükkjeit kopírozza, ámbár igen mulatságos és kellőképpen szerethető eredménynyel. A kellemes önismétlés titkát az Amerikába érkező japán Elvis-rajongó fejti meg helyettünk, aki szerint Memphis éppen úgy fest, mint Jokohama. Hülyeséget beszél persze, mégis igazat mond, Jarmuschnak ugyanis, akárhová fordítja a kameráját, minden városról ugyanaz jut az eszébe. Városképei, melyek többnyire elnéptelenedett utcákkal, árva neonokkal, újságpapírral befedett kirakatokkal, tehát a hátország lepusztultságával tüntetnek, mégsem szomorúak, hiszen a Jarmusch-filmek sivársága nem lehet meg a romok közti előrearaszolás, az életben levés apró örömei nélkül.

Jim Jarmusch-sorozat - Mokép; Hervadó virágok - Best Hollywood

Neked ajánljuk