13. Titanic Budapest Nemzetközi Filmfesztivál - Divatbemutató

  • Balázs Áron
  • 2006. április 6.

Képzőművészet

A zsűri a legjobbnak ítélt produkciónak első alkalommal adományoz dupla fenekű, vízzel töltött papírnehezékre emlékeztető díjat és elkölthetetlen pénzösszeget.
A zsűri a legjobbnak ítélt produkciónak első alkalommal adományoz dupla fenekű, vízzel töltött papírnehezékre emlékeztető díjat és elkölthetetlen pénzösszeget. A versenykategórián kívül olyan filmeket is vetítenek, amelyek alkotói a kétmilliós prémium láttán bátran nekiveselkedhetnének következő művük elkészítésének.

Sok itt a cowboy, kevernek a melegek, fogát feni a vámpír: a fesztivál fedélzetén (a szervezők állandósult fordulata) idén mindgyakran szerencsénk volt korunk legdivatosabb mozihőseihez. A Holtkomolyt elnézve például Joe Sullivan rendező biztos tudna mit kezdeni a milliós summával, még ha a filmkészítésről a magunk részéről le is beszélnénk. Vámpírtrash-komédiája ugyanis - részben a kis költségvetés miatti esetlen technikai megvalósításoknak, részben a kiöregedett pornósztárok talentumával bíró főszereplőknek hála - a szemünk előtt vérzik el. Ám mit is várnánk egy efféle filmtől? A briliáns ötlet szerint a Titty Twister franchise New York-i melegbárjának egységében akkor indul be igazán a vérszopás, mikor városi gerillák ama szent céltól vezérelve szállják meg a lokált, hogy a jelenlévőket kigyógyítsák homoszexualitásukból - végleg. Rövid mészárlás után maroknyi meleg veszi fel a harcot a vámpírokkal és a hetero világuralmi terveit dédelgető, hol Frank Langellát és Christopher Lee-t, hol pedig Lugosi Bélát utánzó vezetőjükkel. Ahogy utóbbi fogalmaz: "Soha nem iszom... gyömbért" - azaz a vér melegen az igazi!

Ugyancsak szívóágon

mozgéroz a Titokzatos bőr című - beteg lelkű felnőtteknek szánt - erkölcsi tanmese. Itt nincsenek kitikkadt vámpírok, csak nyers szívás, gyereksorsokat vágva taccsra. A kansasi városkában élő két nyolcéves gyerkőc sorsa egyetlen halloweeni este folyamán változik meg - mondhatni alapjaiban. Egyikükben már fiatalon hiányos apakép alakul ki, anyja (Elisabeth Shue - jól áll neki a viszkispohár) lába előtt térdeplő soros hódolójának szerepét félreértelmezve előbb a csendes kisváros, majd a Nagy Alma (vö. kukac) blow job istenévé tornássza fel magát. Ezalatt a település másik végén csapattársa orrvérzéstől kísérve először ájul el, s a későbbi állandó zuhanások következtében a paranormális jelenségek kutatójává, valamint testrabló-szakértővé képzi magát, talán még az igazi szerelem is megtalálná, ha nem irtózna az emberi érintéstől. A fiatalon tönkrevágott életutak másfél órás nyomozása sokkoló végkifejletbe torkollik, mikor a (kizárólag) szerkezetében a Pillangó-hatásra, tabudöngető verbális megnyilvánulásaiban Todd Solondz műveire hasonlító alkotásban kiderül, hogy a pedofil baseballedző közreműködésével miként simultak először össze a tinibőrök. Mivel a végefőcím erről nem számol be, csak remélhetjük, hogy a film készítése során a kiskorúakat alakító színészpalánták lelkivilága nem sérült komolyabban.

Konkvisztádorok helyett csapzott kutatók és vietnami exkatona, Eldorádó helyett Paititi, az elveszett város - a dolgok lényege mit sem változott Werner Herzog óta. A cél: bármi áron eljutni a kiszemelt desztinációig, a legvadabb felfedezői fantáziát kielégítő álmok beteljesüléséig. E gondolatsor jegyében kerekedik fel (kétszer is) rémálomszerű túlélőtúrájára a Tigris-király házának főhőse, Tahir Shah felfedező és apró csapata. Az Ideglelés nyomdokain a perui esőerdőben XXI. századi Aguirreként caplatva hűséges kameramanjával, továbbá az említett nyápic veteránnal és kevéssé lojális helyi kísérőivel törtet a dzsungel mélyén rejlő kincsek felé. Mire a kezdetben lelkes utaskísérőkön kitör a rettegés - nem mernek az inka varázslónő uralta hegyeken átmászni -, a naiv mozinézőben is bizonyossá válik a kétely: áldokumentumfilmmel nézett farkasszemet.

A 13. Titanic a tavalyi cannes-i fesztivál legjobb színész díjával (a forgatókönyvért is kaptak) jutalmazott, Melquiades Estrada három temetése címet viselő Tommy Lee Jones-opuszszal nyitott. A színész első rendezése

pikáns texmex

csemege. Az amerikai-mexikói határvonalon még mindig dívik a redneck életmód, a lakókocsiparkok világa gyorsan abszorbeál bárkit, aki hosszabb időre üti fel sátrát a környéken. Különösen igaz ez az amúgy sem IQ-bajnok újdonsült határőrzőre és b. nejére: majd agyonnyomja őket a kortárs vadnyugat eseménytelen, szeszbűzű tespedtsége. Az infrás csúcstechnológiával járőröző gringók (némileg ellentétben a közhiedelemmel) már annak is örülnek, ha a puskájukon működik a távcső, és szolgálati dzsipjük elsőre beindul. A határőr szerepében Barry Pepper élvezkedik, s prérifarkasnak nézve gyorsan lepuffantja Melquiades Estradát, akit illegális mexikói munkavállalóhoz illően gödörben kaparnak el. A többi őr lapít, ez arrafelé nem is bűn, a porfészkekben mégsem maradhat semmi titokban. Tommy Lee elrabolja a határok őrzőjét, és Melquiades többnapos tetemével hármasban indulnak neki a mexikói újratemetésnek. A kerettörténet csak az epikus méreteket öltő vezeklést szolgálja, a perzselő napon kereszt helyett tettének súlyos végtermékét cipelő gyilkos bűnhődéséé a főszerep. Felkínált lehetőség a változásra az ököljognak ebben az erőszakos és öntörvényű, idejétmúlt, de valami sajátos becsületkódex alapján mégis funkcionáló világában. A megváltáshoz vezető út vérrel, tequilával és humorral (betört orrú menekülő orrtörőt gyógyít, majd arcba nyom) van át(meg?)itatva. A bizarr road-movie alatt lassan különös, tisztelet alapú barátságféle alakul ki a gyilkos, a halott és a büntetés-végrehajtó között. Szegény Melquiades leginkább a flashbackekből szólna bele a dolgokba, de angolul nem beszél, így Tommy spanyolul kommunikál vele. Ha nem lenne biztos, hogy a rendező Texasban született, gondolnám, rühelli a helyet. Hát, nem turistacsalogató reklám, de elég jó film.

Mint kontextusukból - érthető okokból brutálisan - kiragadott példáink is mutatják, a Titanic továbbra is életveszélyes - viszont kétségkívül naprakész, már ami a trendeket illeti, és mindenesetre roppant szórakoztató volt.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.