Amagyaroknak népmesei hősök kellenek. Kisemberek vagy kis emberek, egyre megy; a lényeg csupán annyi, jöjjenek nagyon mélyről, győzzék le a hétfejű sárkányt, kapják meg a fele királyságot. Hogy csodálni, szeretni lehessen őket. Mert akit szeret a magyar, azt nagyon szereti. Annyira, hogy ezzel a szeretettel élni vagy visszaélni csupán intelligencia kérdése.

Amagyaroknak népmesei hősök kellenek. Kisemberek vagy kis emberek, egyre megy; a lényeg csupán annyi, jöjjenek nagyon mélyről, győzzék le a hétfejű sárkányt, kapják meg a fele királyságot. Hogy csodálni, szeretni lehessen őket. Mert akit szeret a magyar, azt nagyon szereti. Annyira, hogy ezzel a szeretettel élni vagy visszaélni csupán intelligencia kérdése.

Hofi népmesei hős volt, de még azokból az időkből, amikor nem volt kötelező a vidéki származás. Akkoriban hősöknek prolik kellettek, úgyhogy megtette a pesti születés is, persze külvárosi. Kőbányai. Hoffmann Géza - ha nem is proli - munkáscsaládból származott, színész akart lenni, mint annyi sok szoba-konyhás, nádfedeles kortárs. Leérettségizett, jelentkezett a főiskolára, Básti Lajosnak szavalt Petőfit - el tudjuk képzelni? A bukta után beállt három műszakba valami porcelángyárba, ismerős történet. Akkoriban százból kilencvenkilenc pályafutás kezdődött (végződött) hasonlóképpen. Vajon hányan nyugodtak bele, hányan jutottak karrierjük csúcsára azzal, hogy nőnapi ünnepségen mondhattak el kétértelmű, pikáns vicceket a gyár ebédlőjében?

Hofi azonban nem adta föl, Debrecenbe ment, segédszínésznek jelentkezett Szendrő Józsefnél, ahol már akadt egy másik "dilettáns", Latinovits Zoltán. Szendrő lett a keresztapja - "Nem fogja a maga neve a fél plakátot betölteni! "-, beugró szerepeket adott neki, pár mondatosakat, mert Latinovits Zoltánnal ellentétben elég volt ránézni, és máris tudni lehetett, ebből a fiúból sohasem lesz színészkirály. Hofi poénkirály lett a színház büféjében, házi bohóc. Ma is legfeljebb kuriózum egy olyan színlap, amelyen a neve együtt szerepel Latinovitséval. Beszélik, legnagyobb közös alakításaik az Aranybika Szálló bárjában voltak.

Valószínű, idejében fölismerte, hogy jellegzetes, már-már karikatúrának tűnő fejével nem lesz belőle sohasem "igazi" színész: vagy saját magát adja el, vagy mehet vissza porcelánt festeni. Egy haknibrigádba igazolt mint parodista, a Latabárok csapatát erősítette, megszámlálhatatlan fellépésen vett részt, mire az ő nevét is nagyobb betűfokozatból tették plakátra. De ekkor már a kisujjában volt mindaz, amit úgy neveznek: szórakoztatóipar. El tudta adni magát, sőt afféle "underground" sztár lett az éjszaka császárai körében. Nem csoda, hogy a hatvanas évek végén megkapta a nagy lehetőséget, szerepelhetett a rádió szilveszteri műsorában, ez pedig olyan ziccer volt akkoriban, amit nem lehetett kihagyni.

Egy csapásra ő lett "a" Hofi.

Csakhogy ekkor még szó sem volt (lehetett) politikáról, Hofi bebizonyította, briliáns tehetség, de "csupán" Táncdalfesztivál-paródiájával vált országos sztárrá. Politika Komlós Jánossal, a Mikroszkóp Színpad alapító igazgatójával, az egykori államvédelmi tiszttel keveredett a dologba, aki fölfedezte magának Hofit. (Mindez - különösen most - mellékszál, bár az talán megérne egy dolgozatot, és nem csak az összeesküvés-elméletek rajongóinak, hogy az egykori ÁVH-sok milyen szerepet töltöttek be a magyar kulturális életben.) Lehet, hogy Komlós gazember volt, de hülye biztosan nem, sőt Hofi "képbe helyezése" azt bizonyítja, zseniális húzásoknak sem volt híján. Arról azonban szó sincs, hogy Komlós találta volna ki azt a Hofi Gézát, akiből aztán a népmesei hős lett. Aki megmondhatta, akinek engedték, hogy megmondja. Mintha másnak nem engedték volna meg. És ez a legfontosabb. Mert olyan bravúrosan, közérthetően, mint ő, senki nem tudta elmondani. Egyszerre volt közönséges és intelligens, olcsó bohóc és nagy gondolkodó. A kispolgár, az "átlagos", vagyis ez az alapvetően humortalan példány Hofinak köszönhetően telt meg szellemességgel és eleganciával.

Már-már közhely, hogy Hofi volt az "udvari bolond", "a szelep". A kilencvenes évek elején sikk volt előállni azzal, hogy ő sem volt "különb". Mert párttag volt, mert a fehér házba járt eligazításra, mert ugyanannak a vadásztársaságnak volt a tagja, mint Czinege Lajos. Mert Kádár-gyártmány.

Ennek ellenére el kell fogadnunk, Hofi kizárólag abban a korszakban válhatott azzá, akivé. De nem azért, mert engedélyt kapott rá, hogy szólhasson a néphez, hanem mert feltételezhetően ő is - mint ahogy a kisember, akit megszemélyesített - hitt a létező szocializmusban. Különben miért nyilatkozta volna 1977-ben a következőt: "Emlékszem még azokra az időkre, amikor úgy jöttek el az emberek nézni a műsoromat: gyertek el, a műsor fél kilenckor kezdődik, tízre megdöntik a rendszert. Ma pedig hányszor látom, hogy büszkélkednek az emberek, hogy nálunk van ilyen." Valószínű, hogy soha nem volt "rendszerellenes". A poénok forrása az a nyilvánvaló szakadék volt, ami a hivatalos állítások és a valóság között tátongott. Arra viszont biztosan nem gondolt, hogy menjünk ki az utcára, és csináljunk forradalmat.

Ha csak szimpla népszórakoztató lett volna, el kellett volna tűnnie a rendszerváltás idején, de - ha dühösebben és elkeseredettebben is - ő mostanság ugyanolyan zseniálisan láttatta a visszásságokat, mint korábban. Miután világossá vált, hogy a szólásszabadságtól, a demokráciától a kisemberek hétköznapi gondjai nem változnak meg, és persze az, hogy a hülyeség is bőven megmarad, nem volt nehéz dolga.

A legrosszabbkor ment el. Amikor az ember nagyon szeretne röhögni, csak éppen nem tud.

- legát -