A Cseh Filharmonikusok koncertje vad meglepetéssel indult. Az elsõ szám, Smetana Az eladott menyasszony címû operájának nyitánya után olyan bõdületes ováció hangzott fel a Zeneakadémia nagytermében, hogy a karmester, Zdenek Mácal meghökkenten pillantott le a közönségre. Hát igen, az elsõ szám után még a Bécsi Filharmonikusok sem szokott ilyen lelkesedést kiváltani. De ezek a nagyszerû csehek megérdemelték. Mácal remek kezû karmester, mindent beint, mozdulataival eljátssza-letáncolja a zenét, de sosem spilázza túl a pantomimet, legkivált rendre törekszik, világosságra.
A szépen idõrendben lépegetõ cseh mûsor - Smetana darabja 1870-es, Dvorák csellóversenyét 1896-ban mutatták be, míg Janácek mûve 1921-ben hangzott fel elõször - Mischa Maisky fellépésével folytatódott.
Napjaink egyik legünnepeltebb csellistája nehezen jutott a világhírhez, és a sok szovjet hányattatás meg is látszik rajta: külseje Rudi Völler és egy züllött pópa keveréke. Egészében egy hóbortos muzsikus benyomását kelti, aki a húszas évek Párizsának divatosan enervált bárjaiban játszik éjjelente, mikor is a közönség soraiban Stravinsky és Jean Cocteau mellett nagyon kék- és forróvérû szökött hercegnõk szívják dekadens szipkáikból a cigarettlit. És ez a külsõ belsõvé vált, hogy Hegelt parodizáljam. Maisky ugyanis szertelenül, némi demi-monde bohémiával a klasszikus arányokat figyelembe vevõ, fegyelmezetten megszállott Mácal ellen dolgozott az egész koncerten. A zenekar csodálatosan felépített, méltóságteljes bevezetõje után Maisky belecsapott a húrokba, és ekkor voltaképpen minden eldõlt. Olyan elánnal, olyan túlzott vibratóval, túlzott pontozással húzott, hogy az kiáltó ellentétben állt a karmester elgondolásaival. Túl sok fürtrázás, túl sok lélek, túl sok cukrozott érzemény - és, sajnos, túl sok hamis hang, a szó minden értelmében. Maisky csak a lassú tételben találta meg az egyensúlyt a zenekarral, itt leheletfinom pianókat hallhattunk, végre felbúgott kidolgozottan melankolikus hangja. A ráadásként elbazsevált Bach-sarabande-ot kissé ízléstelennek éreztem; Dvorák nemes, ám bizonyos fokig már felravatalozott poszt-romantikája után ez az istenáldotta metafizika inkább csak Maisky önigazolása volt: tudok én mély is lenni, pupákok!
A szünet után Janácek Tarasz Bulba nevû szimfonikus költeményében a zenekar felülmúlta addig sem gyerekcipõs teljesítményét. Ez a tépett, szólóorgonát (!) is bedobó partitúra nem tartozik a morva mester elõremutató mûvei közé, roppant illusztratív muzsika: úgy éreztem, Janácek ekkor találta fel azt a késõbb Sosztakovics és Prokofjev által a tébolyig fejlesztett filmzenetípust, melyet most a történelmi expresszionizmus névvel látok el. Mácalnak sikerült a csoda: a mozaikosan szétesett, a pillanatnyi ötlet csábításainak könnyen engedõ muzsikát vasmarokkal rakta össze; a 25 perc alatt legalább tizenöt csúcspontot produkáló partitúra klasszikus arányokkal szólalt meg, kristálytiszta logikával. Mácal a Cseh Filharmonikusok nagy hazai tradíciójának folytatója, Václav Talich és Karel Ancerl méltó örököse.
Ám Kocsis nem a magyar hagyomány, vagyis nem Ferencsik folytatója, ha ez mindenekelõtt a próbahiányt és a slamposságot jelenti. Vezetése alatt fantasztikus repertoárbõvítés történt, és persze az anyanyelv állandó megújítása. Koncertjük elsõ száma, noha nemzeti, inkább csak izomgyakorlat volt a zenekarnak. Nem is kicsi, hiszen Dohnányi Szimfonikus percek címû öttételes zsánerdarabja fölöttébb igénybe veszi az orkeszter minden szólamát. Le is adták virtuózan - átállás.
Ezután Ránki Dezsõ lépett színpadra, hogy eljátssza Bartók II. zongoraversenyének magánszólamát. Kocsis és Ránki - egykor fogalom, ikercsillagok, akiket persze már régóta beskatulyázott a koncertlátogató közönség és a kritika; e szerint egyikük, Ránki a feminin, míg a másik a vadabb, maszkulin alkat. Apollóni és dionüszoszi, hogy a ma divatos nietzschei kategóriákkal éljek. De anyanyelvük közös, és ennek legnagyobb szentje Bartók Béla. Mi sem természetesebb, hogy katartikus produkció lett együttmûködésükbõl. Az elsõ tétel még igen bizonytalanul indult, a fúvósok kissé széthullottak, elõugrott egy-egy elvarratlan klarinétszál, kürtfonal; a zongora és zenekar közti hangzásarányok sem tûntek megnyugtatónak. A második tétel viszont - feltehetõen a XX. század egyik legmélyebb zenei megszólalása - lélegzetelállító átszellemültséggel beszélt, a szordinós vonóskar zizegése fölött az elgondolható legmagányosabb hang volt a zongoráé.
Schubert VII., C-dúr szimfóniáját játszották befejezésül. Kocsisnak ebben az agyonjátszott remek-mûben is sikerült valami eredetit mondania. Különösen a második tétel groteszkségig hajszolt hang-ja hatott mellbevágóan; kiderült, hogy a kedélyes bécsiesség olykor a részegségig fajul - és akkor aztán nincs pardon. A harmadik tételre mintha elfáradt volna a zenekar, de a végén aztán sikerült diadalmenetté formálni a sok táncos karaktert, bursikóz viháncolást. Schubert aranykoporsóban vonult be a halhatatlanságba.
Csont András
Zeneakadémia, szeptember 26. és 27.
